Soha nem múló fájdalom

Ismét egy karácsony, ami nélküle telt el.

Bár folyamatosan jelen volt a beszélgetéseinkben, képe fent volt a családi fotó hátterében is, de nem volt velünk, és ez fájdalmasan ért. Nem  mintha korábban sülve-főve együtt töltöttük volna az ünnepeket.

De mégis ott volt a biztos tudat, hogy létezünk egymásnak, és ott vagyunk, ha kell.

Voltak jó vitáink, közös programjaink és kalandjaink, eltérő és azonos nézeteink, amiket inspiráló volt együtt értelmezni.

Értelmet adott a mindennapok rohanásának, amiben kevés az együtt töltött, és tényleg meghitt pillanat emléke.

Ami viszont adódott, az így utólag még jobban felértékelődik, de sajnos nem tett bölcsebbé.

Elkövetem ugyanazokat a hibákat, mert én még mindig én vagyok.

Bántóan tudok kommunikálni, bár nem szándékom megbántani másokat, még mindig éles, ha beszólok. És ez fájdalmas felismerés, hogy bár az életemet annak szentelem, hogy másokat fejlesszek, késztessek és bítorítsak a változásra, én magam nem állok készen. Mert ugyanúgy ma sem engedem meg magamnak a tétlenség luxusát, és sem a gyermekeimmel, sem az unokáimmal nem lett jobb (mélyebb, minőségibb, odafigyelőbb) a kapcsolatom inősége.

Nem találom a helyem a munkámban sem, bár nagyon szerencsésen alakulnak a megbízások, valahogy úgy érzem, már nem állok olyan készen a kihívásokra, sőt. A kudarcokat, amelyek korábban megacélozták az energiáimat, már nem viselem jól.

Ólmos fáradtság és életuntság van rajtam, és ez nagyon sűrűn visszatér és ijeszően sokáig tart.

Még úszni sincs kedvem, pedig eddig ez volt az életem luxusa...

Ez a karácsony ilyen hangulatban ért.

Pedig nem lenne okom panaszra. Jó megbízásaim voltak, jól alakultak a bevételeim, és januárban végre elutazunk a tengerre!

És mégis, minden bajom van magammal.

Élet a gyász és a szomorúság után?

Fájdalom és bánat van a szívedben, miután elvesztetted a szeretett gyermekedet? Valakit,  aki a középpontban állt, és az életed értelmét adta?

Egy ilyen megrázkódtatás évekig tartó hatással bír, de a kezdeti tagadás és racionalizálás végső soron valamikor egyszer mégis az elfogadás felé vezet. 

Bizonyosan, bár az élet többé nem lesz ugyanolyan, mint volt.

Tudatosan kell keresni és megtalálni új életed értelmét, ha másért nem, hát a környezeted kedvéért, akik a gondoskodásodtól és szeretetedtől függenek. Leginkább azért, hogy a tehetséged, amit ajándékba kaptál, új utakon fejeződhessen ki.

Bevallom, ilyen hitetlen, elfogadhatatlan sokk volt az életemben, amikor két évvel ezelőtt elvesztettem a 29 éves fiamat, aki két évvel a diagnózist követően halt meg, a műtétek és a kemoterápia, valamint a kísérleti fázisban lévő külföldi rákterápia után. 

Ez az időszak olyan volt számunkra, mintha egy hullámvasútra ültünk volna. Reménykedtünk és kétségbeestünk. Az egész család (testvérek, barátok és elvált szülők) mentális, fizikai és anyagi energiákat fektetett be, hogy megtaláljuk a legjobb gyógymódokat, és hogy mindig pozitív, támogató környezetet nyújtunk neki az utolsó órákig, itthon vagy külföldön, a szükséges következő lehetőségek  folyamatos mérlegelése mellett.

Mindazonáltal végül mégis elvesztettük. 

És meghalt, megbékélt, de sohasem vesztette el hitét.

Annak ellenére, hogy ő volt az öt gyermekeim közül, nem tekinthető 20% -os veszteségnek. Ez a saját életcélom, a motivációm és a reményeim 100% -os elvesztését jelentette.

Időközben végeztem a dolgomat, ahogy megszoktam. Tíz nappal a fiam halála előtt terveztem egy egyetem által rendezett csapatépítő tréninget. Ez a tréning három héten belül megvalósult, mindössze 10 nappal a fiam halála után. Ez volt az életem legnagyobb kihívása! Szerettem volna erősen tartani magam, de nagyon nehéz volt értéket nyújtani egy ilyen leli teherrel sújtva a résztvevőknek.

Talán ki tudjuk kihagyni a fájdalom és gyász bármely fázisát? Reméltem hogy igen, de nyilvánvalóan később össze kellett omlanom.

 A napi turbulencia segített elhalasztani a sokkot, de a számlát végül a sors benyújtotta.

Most Halloween van. Miért vált ez a nap ilyen "boldog-félelmes" ünneppé? Ezt a napot a halottak napjának is nevezzük. De ettől ez még mindig egy vidám ünnep, még akkor is, ha a halált ünnepli. 

Ez az a nap, amikor a halottak lelkei visszatérnek a Földre, és ezzel ünnepeljük a betakarítás végét is, azaz azt, hogy új kezdetre kerül sor.

Meg kell tanulnunk, hogy minden életnek megvan a maga kezdete és vége. 

El kell fogadnunk, hogy nincs örök élet, és mi itt vagyunk a Földön valamilyen céllal. 

Bár veszteségeink és fájdalmaink vannak, még oly módon is, hogy elveszthetjük a gyerekünket.

De a "shownak", az úgynevezett életnek folytatódnia kell! 

Tehetségekkel, képességekkel vagyunk megáldva, és meg kell találnunk a módját, hogy ezek az adottságok új utakat találjanak!

Megbékélés

Iszonyú évek vannak mögöttünk!

Amikor a gyerekedről megfogalmazzák a végső diagnózist, még sokáig nem hiszed el, hogy ez vele-veled-veletek megtörténhet.

Kapaszkodtok mindenbe, amibe csak lehetséges - a vak hitbe (mint tudjuk, a "hit a reménylett dolgok valósága, és a nem látható feletti teljes meggyőződés" (Zsid 11:1), és az orvostudományba (amikor kemó van, akkor a kemóba, amikor áttét van akkor a sugárba), meg mindenbe ami közte lehetséges (chi-kung, horoszkóp, kineziológia, varga-gomba és társai).

Vagyis kapaszkodunk minden "remény-sugárba" és az utolsó pillanatig felkészületlenül ér minket, hogy egyszer mindennek vége, az életnek is....

• De hogy a saját gyermekünk élete is véges, mint ahogy a mi életünk is egyszer véget ér majd?
• Mit ér az életünk további része, amikor a gyerekünk elveszítése feletti fájdalommal kell megélni most már minden napot?

Sőt, mit ért az egész eddigi életünk minden küzdelme, ha egyszer az élet ilyen csúfos véget érhet?

Aztán TÉNYLEG egyszer csak eljön a pillanat, amit a filmben "Váratlan szépség"-nek (Collateral Beauty" neveznek, szerintem nem elég találóan.

Mert nem szépség ez, és köze sincs a szépségversenyek világához!

Inkább csoda.
Váratlanul, a semmiből egyszer csak eléd bukkanó meglepetés.

Egy "flesh", egy pillanat, amikor egyszer csak azt érzed, hogy már képes vagy valami új értelmet adni mindennek, ami addig ért.
Nem elfelejted őt, és nem felejted el a fájdalmadat, sőt!
Intenzíven érzed a jelenlétét, "angyali" gondviselését és támogatását.
Hogy veled van, mindig veled lesz ebben a formában, és már soha nem hagy majd el!

Profánul leírva: Az én esetemben a fiam egyetemi barátai tavaly váratlanul megkerestek egy szakmai ötlettel, amit ők nem tudtak kidolgozni, de nem tudtak/akartak fizetni a kidolgozásáért sem.
Én hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam az anyagok kidolgozásába, több-kevesebb sikerrel bevonva és lemorzsolva más kollégákat is, akik nem tudtak felnőni a feladathoz.
Volt, amikor szinte egyedül maradtam, de mégis hajtott valami belső erő, hogy egy konzisztens rendszert építsek tovább, amihez mára aztán egy sikeres csapat is kialakult, és nemsokára egy rendkívül innovatív weboldalon jelenik meg.
De folyamatosan hajtott valami belső erő, mint a gép, mentem előre, és mára megszületett!

Ez nem ment volna a fiam (igen, az elvesztett fiam!) ki tudja honnan származó energiái és sugallata nélkül.
Az én esetemben ez lett az a "váratlan szépség" vagy inkább "váratlan csoda" pillanata, amit talán mindenki megél egyszer, amikor - bármilyen sokk is zökkentette ki az addigi életéből - megbékél.

És jó esetben ez valódi megbékélést és lelki nyugalmat jelent. A 'hit reménylett valóságát", hogy mindig van tovább!

Ma volna a szülinapod!

Kis csillagom, ma lenne a 31. születésnapod! 

Utoljára 29-évesen  köszöntöttünk, s akkor már két éve uralta a testedet a gyilkos kór. 

Mindenki fel akart vidítani, de te már fáradt voltál a társaságunkhoz. 

Nehezen mozogtál a nagy házban, nehezedre esett a lépcsőkön felmenni a szobába, ahol szeretettel körül-öleltünk téged. 

Nem mondtuk ki, mennyire aggódunk, te pedig nem mondtad ki, amit a naplódból később megtudtunk: hogy nem vagy már itt "csak egészen odaát". 

És valóban, három héttel később már fel sem tudtál kelni, aztán a kórházban töltött utolsó héten egyik reggel akadozva elköszöntél mindenkitől, aki körülvett. Azt mondtad, most már pihenni szeretnél.

És mi annyira el voltunk már keseredve, hogy már sírni sem tudtunk.

Ahogy már hetek óta arra vigyáztunk, hogy ne sírjunk a jelenlétedben, akkorra pedig elsírtuk már az összes könnyeinket!

Fáj a hiányod, azóta is érthetetlenül fáj!

És mivel sokat jártad a világot, (29 éved alatt legalább ez megadatott neked) néha az az érzésem, mintha itt lennél, csak valahol távol vagy tőlünk.

Azóta is képernyővédőként őrzöm a barcelonai gyógykezeléseden készült kivételes pillanatot őrző képedet, ami a barátaiddal nevetve-heverve készült a homokos tengerparton.

Minden nap, amikor bekapcsolom a gépet, a szemedbe tudok nézni, az egyik utolsó mosolyodat látom!

Távol vagy, de mégis egész közel.

Az életünk megváltozott azóta.

Mindennap történik valami jó dolog!

Valóban - mindennap történik valami jó dolog, csak ezt észre kell venni. 

Bár "azóta" ez nagyon nehéz - észrevenni a pozitív dolgokat!

A gyermekem elvesztése óta sokáig nem figyeltem arra, mennyi jó dolog történik velem és körülöttem, mert a szememet elhomályosította a saját bánatom.

De az élet megy tovább, el kell ismerni, és észre kell venni, mennyi jó és biztató dolog történik azóta is!

Most elkezdtem írni, minden nap feljegyezni, milyen jóleső dolgok történnek velem. Ezek sokszor apróságok, de fontos apróságok.

Mint például az, hogy tegnapelőtt a nagymamám kertjében rengeteg ropogós cseresznyét szedtünk, és két napig annyi cseresznyét ettem a gyerekkel együtt, amennyi csak belénk fért!

Gyönyörűen sütött a nap a teraszon, és kifeküdtem a napra, feltöltődni.

Napközben aztán jött egy új megbízásra felkérés - ez is azt mutatja, hogy vannak biztató jelek a munkám terén is.

Aztán amikor hazaér a gyerek az iskolából ragyogó arccal, és szinte "bosszantó" vidámsággal, cseverészve, akkor pedig felderül a arcom tőle. Lennék a szokott szigorú anya persze, aki számon kéri a tanulást és egyéb kötelezettségeket. No és számon is kérem rajta ezeket, de közben örülök, hogy ő ennyire visszanyerte az életvidámságát - és ezt nem irigyelhetem el tőle.

Alig várja már az új iskolája kezdését, összejár az új barátnőivel és pörög, és ragyog!

Örülök neki, hogy az élet megy tovább!

Egy hónap múlva összeházasodunk a párommal, és általa lesz három újabb unokám is.Készülünk az esküvőre, ami nagyon szűk körű lesz, de egy családi fotózás és egy szűk körű családi éttermi ebéd belefér!

A sors az egyik kezével elvesz, azt a másik kezével ad.

Csak meg kell tanulnom észrevenni.

Semmi nem lesz a régi

Nagyon közhelyes, de tényleg így van; már soha többé semmi nem lesz a régi.

A gyereked elveszítésével már soha semmi nem lesz olyan, mint régen.

Nem lesz olyan akkor sem, ha a szüleidet veszíted el, vagy a legjobb barátodat. De valahogy előbb-utóbb meg tudsz talán békélni azzal, hogy elveszítetted őket, és az életed megy tovább.

Biztos hogy nem igazán a "régi kerékvágásban" zajlik tovább, de általában nem siklik ki.

A gyereked elveszítésével viszont biztos, hogy egész más vágányon zajlik minden a továbbiakban.

Nem tudom azt állítani, hogy jó-e ez, vagy rossz. 

Vannak dolgok, amik kitisztulnak hirtelen, és már nem tükör által homályosan látod, kik az igazi barátaid, hanem kristálytisztán. És lesznek új barátságok, új kihívások, új sikerek, és ez bizakodással tölthet el.

De lesznek új kudarcok is, mint ahogy korábban is érhettek kudarcok. "Aki nem dolgozik, csak az nem hibázik" - amint a szólás tartja. 

Miért ne érnének kudarcok, hiszen az élet zajlik tovább? De a kudarctűrő képesség, legalábbis az én tapasztalatom szerint, nagyon legyengül. Hogy ez átmeneti állapot-e? 

Hogy visszatér-e a korábbi ütőképességünk, rezilienciánk? Ezt nem tudom. És szerintem senki nem tudja. Mert mindenki más, és ahogy mindenki máshogy tűrte korábban is az élet kisebb-nagyobb csapásait és pofonait, és ez a kudarctűrő-ütőképesség nem fog javulni egy ilyen sokk után.

Én most ott tartok, hogy egy olyan mindennapos probléma, mint például a bankom átállása egy új netbankár verzióra, amelybe pár napig (valószínűleg a banki rendszer "tökölése" miatt) nem tudok a megszokott módon belépni, ki tud borítani. Ilyen korábban nem történt velem.

Most viszont érzelmileg felkavar és bár racionálisan tudom, mit tehetek és mit fogok tenni, (pl. felhívom pár nap múlva az ügyintézőt) teljesen magamba omlok.  

Ilyen korábban nem fordult elő velem, ezért meglep, mert nem ismerek magamra.

Hasonló érzékenységet tapasztalok magamon, amikor másokat (egyszer csak azon kapom magam) hogy irigylek valamiért. 

Amióta meghalt a fiam, azóta mások relatív boldogsága abszolút irigylésre méltó állapottá vált a szememben, ami szokatlan módon képes felkavarni.

Nem tudom még, hogy lehet úgy folytatni az életet, ha kivész belőlünk az optimizmus és a bizakodás,  az abban való hit, hogy a dolgok majd egyszer jobbra fordulnak.

Most olyan érzéseket ismertem meg, mint a gyanakodás, pesszimizmus és irigység.

Ez szörnyű! Nem ismerek magamra. Elszörnyedek néha önmagamon!

Pedig 20 hónap eltelt a fiam elveszítése óta. 

De néha azt érzem, mintha egyetlen hét sem telt volna el.

Ocsút a tiszta búzától

A gyermekem halála óta eltelt idő óta sok mindenen mentem keresztül.

Bár megdöbbentő és közhelyes,  de azóta egészen más szinten tudom értékelni  az emberi kapcsolataimat. Azt is mondhatnám, hogy azóta "elvált az ocsú a tiszta búzától", és már tisztán látok, torzítástól mentesen.

Vagyis ez a családi tragédia megszűrte körülöttem az igaz barátságokat a hamis érdekektől, és már nemcsak "tükör által, homályosan látok", hanem egyre tisztábban!

Pál Apostol Korintusbeliekhez írt levelének legidézettebb, 13. része így ír erről:

10. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. 

  11. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. 

  12. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. 

  13. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. 

Eljött hát a gyásszal és az ezzel együtt járó rengeteg önmarcangolással és önelemzéssel az az idő is, amikor visszatekintve egyszerre kitisztult a kép, mert sorra megmérettek a barátaim, és kiesett a rostán, aki nem bizonyult méltónak arra, hogy barátnak neveztessen.

És mielőtt ezt jobban kifejtem, azt is elmondhatom, hogy ez a krízis új barátságokat és hihetetlenül mély emberi kapcsolatokat is épített körülöttem! Olyan emberekkel, akikkel mondjuk addig csak szakmai szálak fűztek össze, 

Kiderült, hogy egy láthatatlan, emberi, érzelmi szál is összeköt velük, és igazán bizonyosságot nyert az, hogy számíthatok rájuk.

Először is, a Facebookon sokan biztosítottak részvétükről, ami akkor nagyon nyomasztóan szép volt, annyira, hogy nem is tudtam válaszolni rájuk és megköszönni. 
Még fél évvel a gyászhír után is észrevettem olyan üzenetet, ami a nagy tömegben nem tűnt fel korábban, és nem válaszoltam meg jó darabig. De amikor észrevettem, hogy hopp itt is egy olvasatlanul hagyott üzenet, akkor gyorsan szabadkozva megköszöntem, és mindenki azt jelezte vissza, hogy persze, megérti.

Az pedig, hogy a Facebookon  - vagy például most itt egy blogon - meg tudom osztani a világgal az érzéseimet, számomra gyógyír. De amiért teszem. az mégsem a saját vigasztalásom. Sokkal inkább abból a felismerésből fakad, hogy mennyire nincsenek, vagy milyen hiányosak a gyász feldolgozását segítő fórumok.

De kik is azok, akiknek nagyon sokat köszönhetek, és nagy szerepet játszottak abban, hogy ma itt vagyok, viszonylag egészséges lélekkel?

Kezdjük mindjárt Hajnival, akivel évek óta van erős szakmai kapcsolatom. És ez a kapcsolat az utóbbi két évben, épp a fiam halálával kapcsolatban kifejezett együttérzésének köszönhetően egy sokkal erősebb minőségű, emberi-baráti kapcsolattá érett.

Nem hagyhatom ki a visszatekintésből Józsit sem, akivel szintén több éves szakmai kapcsolatunk alakult igazi támogató barátsággá. Nemcsak engem tépázott meg az utóbbi két év. Őt sem kímélte az élet - egyszerre vált romossá a családi élete és a munkája is. És emellett szakmaibeli kollégámmá fejlesztette önmagát, aminek során sokszor osztottuk meg egymással a legnagyobb szakmai dilemmáinkat. És eközben egyre jobban megértettük és támogattuk egymást, olyannyira, hogy nemrég ezt a számomra kivételesen megtisztelő visszajelzést küldte nekem: 

"Szeretném ha tudnád, hogy Te vagy nekem a barátom, a mentorom, a tanácsadóm, a coachom. Nagyon büszke vagyok rá, hogy már öt éve mondhatom ezt el, és ahogy telik az idő egyre jobban ugy érzem, hogy Te vagy akiben mindig bízhatok, akire mindig számíthatok. Te vagy az aki a példaképem abban, hogy mindig előre nézz, de ne felejtsd el a múltat.”

Nem maradhat ki ebből a felsorolásból Diana sem, akit egy nagyon nehéz helyzetben ismertem meg - egy tréningen, amit 10 nappal a fiam halála után tartottam, rengeteg kétséggel a szívemben. Nem sokan láthatták rajtam, hogy valami gond van. De ő a mosolygós arcom mögött észrevette a szemem szomorúságát, és megérezte, hogy van valami nagy titok - amit akkor nem tudott megfejteni. Később elmondta, hogy mindezt már akkor meglátta rajtam, és ezt a beszélgetést sok másik követte. Időközben szakmai kapcsolat is kialakult közöttünk, felkért konzulensének a másoddiploma - munkájához, és azóta is össze-összefutunk.

Ezt az örömteli felsorolást pedig a párom koronázza meg. Egy éve nem gondoltam volna, hogy az a kitartó támogatás, amit tőle kapok három éve folyamatosan és töretlenül, ilyen fontossá és megkérdőjelezhetetlenné fog válni az életemben. Épp a tragédia az, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az ilyen kapcsolat ritka és nagyon értékes. Éppen a tragédia az, ami annyira egymás felé sodort bennünket, és ami elszakíthatatlanná tette a köztünk lévő köteléket!

Végül pedig fontos megemlítenem azt a nőt, akit korábban barátnőmnek sőt legjobb barátnőmnek (!) tartottam, és akivel közös üzleti vállalkozásba is fogtunk, de kiesett a rostán!

Mert amikor baj volt, nemhogy emberi szót vagy megértést kaptam volna tőle, sőt éppen ellenkezőleg. A gyerekem utolsó heteiben - amikor már azt sem tudtam, mit kívánjak, a gyerek kínjainak meghosszabbítását vagy inkább a megváltást - ő naponta zaklatott hosszas SMS-ekkel, hogy valamit még korábban ígértem neki és "lám, már megint nem tartom be" amit ígérek, satöbbi... És amikor erre válaszul megírtam, hogy a gyerekem itt haldoklik mellettem, ezért ezzel most nem tudok foglalkozni, ő nemhogy visszafogta volna az agresszivitását, de még újratámadott, sőt ügyvédet is fogadott ellenem...

Ez a mohóság és követelőzés, sőt az empátia teljes hiánya annyira leblokkolt, hogy sokáig teljesen a hatása alatt voltam. Nagyon megviselt. Sokáig tartott.

A gyászt iszonyú nehéz kiheverni vagy feldolgozni. De talán még ennél is nagyobb veszteség egy élő emberben ekkorát csalódni!

Egy élő emberben, aki maga is anya, de nem lát túl a saját kicsinyes érdekein és a vélt sérelmei feletti bosszúvágyán.

De összességében, visszatekintve tényleg elmondhatom, hogy a fiam halála révén egyszerre kitisztult a kép, megmérettek a barátaim, új barátokra leltem, és kiestek a szitán, akik nem bizonyultak méltónak arra, hogy barátoknak neveztessenek.

Eltelt egy év

Az utóbbi hetekben, ki tudja miért és hogyan, de megint elkezdtem ÉLNI! 

Külsőségekben is.

Elővettem a színes nyári ruhatáramat, és azon kaptam magam, hogy szívesen veszem fel ezeket a ruhákat. Már nem érzem azt, hogy a feketeség mögött akarok elbújva élni.

Vettem néhány új cipőt, és milyen színeseket! Egy pink lakk balerinát például, mert beleszerettem, olyan cuki! Olyan groteszk, hogy ilyen gyarló, jelentéktelen tárgyak lendítenek az élet felé!

De egy évvel ezelőtt ezeket észre sem vettem volna. Mint ahogy a környezetem szeretetét sem érzékeltem.

Most itt ülök a lakásban, és otthon érzem magam. Örülök, hogy az enyém, és szívesen töltöm itt az időt. Amikor itthon vagyok, akkor szívesen molyolok és takarítgatok benne.

Elkészült az új "céges" imázsom, a régi szakmai blogomat át tudtam nevezni, és megcsináltam mindent angolul is - ahogy kell. Elindítottam egy másik, pénzügyes szakmai blogot is, jó kis provokatív címmel (Első százmillióm), miközben néha olyan vagyok, hogy a templom egerét is irigyelhetném.... Visszajött a kissé szarkasztikus és önironikus humorom.

Jöttek új felkéréseim, és sok munka van kilátásban.

Szóval mintha minden új lendületet vett volna körülöttem. Semminek sincs vége!

Mintha Tibi égi óhaja teljesült volna. Mintha elmozdult volna valami láthatatlan blokkoló tényező. Az eddigi érthetetlen kudarcok után sorra jönnek az új kapcsolatok. Új névjegyek, új ismeretségek és új megbízások...

Megerősödtek ez alatt az egy év alatt a családi kapcsolataink, és rengeteg új üzleti kapcsolatom vett lendületet. Egyértelműbbé vált, ki a barát, és ki az, akire baj esetén nem lehet számítani.

Összetartóbbak és megértőbbek lettünk mindannyian.

Valahogy újra elkezdett pezsegni az élet!

Újra elkezdek élni, csak most máshonnan élem meg a dolgokat.

Van élet a halál után!

Már nem küzdök a fájdalommal.
Már elhiszem, hogy az élet megy tovább és tartogat még meglepetéseket és örömöket.

A nagylányom teljesen kirepült a családi fészekből, önálló életet élnek a kis családjával - a férjével és a gyönyörűszép unokámmal. 

Nagyfiam (Tibi testvére) Londonban él. Szó szerint kirepült...

Tibi pedig lassacskán elfoglalja a helyét az emlékeim között, és már bele tudok nyugodni ebbe.

Tiborkám nélkül is van élet, úgy tűnik. Bármilyen szomorú és érthetetlen ez.

Minden évben újra kitavaszodik

Amikor tegnap a kutyát sétáltattam a gyönyörű tavaszi napsütésben, meghökkentően egyszerű és kézenfekvő, de mégis döbbenetes felismerésre jutottam.

Valahogy megrökönyödve vettem észre, hogy lám, minden évben kitavaszodik.

Még ebben az évben is!?

Tavaly nem volt igazán nyarunk a gyermekem betegsége miatt. Észre sem vettük, hogy nyár van! Nem nyaraltunk, nem voltunk vízparton, nem pancsoltunk, mint mások.

A Facebookon mindig furcsálltam mások nyaralásról kitett tengerparti fotóit. Valahogy nem illett a képbe, de nemigen gondolkoztam rajta, hogy mások éppen mit csinálnak.

Talán Tibi fejében is megfordult, hogy mások nyaralnak miközben ő a betegségével küzd, hiszen az utolsó hetekig aktív volt a neten. Nem kérdeztem, nem beszéltünk róla, de lehet, hogy az ő fejében is az járt mások nyaralós képeit nézve, hogy ő talán már soha nem jut el hasonló helyekre. 

De lehet, hogy az jutott eszébe, hogy milyen csodás helyen töltötte az utóbbi fél évet. Barcelonában, a tenger mellett, mégsem lehetett sok öröme benne. Kispénzű volt az ottani élethez képest, aggódó, szorongó és magányos. 

Egyedül nem lehet élvezni a legparadicsomibb tájakat sem...

Az utolsó hónapokat már  itthon töltötte, családi körben, és kérésére sosem hagytuk már magára.

Váltakoztak és ingadoztak a "fent és lent" hangulatai. Fizikailag egyre több kín gyötörte, de mégis hitt velünk együtt a csodában.

Egyszer azt mondta, anya ne aggódj, főnixmadárként fogok feltámadni a poraimból! Most legyengültem, fáj a hátam, de hidd el, összeszedem magam. 

Ő szorongott, ő félt, mégis minket vigasztalt és erősített!

Egész nyáron őt ápoltuk, közben-közben felváltva dolgoztunk, és valahogy eltelt a nyár... és a nyár utolsó napján, augusztus 31-én a sok szenvedés véget ért.

Tibi szenvedése véget ért, a mi szenvedésünk azonban nem szűnt meg. És soha sem fog megszűnni. Sőt, igazán csak akkor kezdődött, amikor hajnali négykor utoljára simítottam meg a kissé már kihűlt homlokát.

Nem vettük észre a saját szenvedésünket jó darabig.

Olyan érzés volt ez, mintha sebző lábbal kellene hazavergődnünk egy viharos erdőből, és az igyekezetben, hogy mielőbb kijussunk a rengetegből, elfelejtkezünk a vérző lábainkról, csak hogy előre jussunk.

Tibi halála után rengeteg teendő kötötte le a figyelmünket. És ez a sok-sok teendő, a gyászhírek, az ügyintézés, a hamvasztás, a tátrai kirándulás, a templomi szertartás, Tibi könyvének megjelentetése a naplóiból -  egészen karácsonyig lendületben tartott minket.

Aztán januárban még rengeteg munkám volt, de februártól rám szakadt a szörnyű érzés, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan tovább.

Még a karácsony is meglepően jól eltelt, hiszen megjelent a Nők Lapjában is a karácsonyi novellája, és egy cikk róla.

Aztán egyszer csak már nem maradt semmi. Csak a végtelen űr és kilátástalanság!

Mintha az örök tél jött volna el.... És most mégis kisütött a nap??

Újra eljött a tavasz, amire nem is számítottam már. A természet újraéledt, és mi itt vagyunk, és élünk.

Talán majd egyszer fel tudjuk fogni, hogy az élet megy tovább?

Tibi képe itt a falon még évek múlva is jóképű és fiatal marad. 

Mi pedig évről évre öregebbek leszünk. De ő nem.

És ami most még elképzelhetetlennek tűnik: az élet megy majd tovább.

Nem úgy mint most - élet és halál között zombiként vergődve, ahogy most érzem magam.

Hanem egyszer csak megmozdul majd bennem ismét valami életerő; új célok, új feladatok, új örömök.

Ó bárcsak történne valami, ami valamikor majd visszahozná az elveszített pezsgést!

Félelem az elengedéstől

Az utóbbi hónapokban, amióta naplót írok a fiam elvesztéséről - részben talán az egyre inkább kikristályosodó gondolataimnak és érzéseimnek köszönhetően - kevésbé fojtogatóvá vált a gondolat, hogy ő már nincsen többé.

De ez a felismerés, el kell ismernem, rémülettel tölt el!

Ma már, amikor valakivel találkozom, és szóba kerül a fiam halála, nem kell zokogva szabadkoznom, hogy erről nem tudok beszélni. 

Ma már tulajdonképpen egészen tárgyilagosan mesélek arról, mi mindenen mentünk át. 

Eltelt egy fél év, és gyógyulnak a sebek. És ez megrémít!! Valóban ennyire dolgozik az idő, és a végén lehet, hogy nemcsak a fájdalmat fogom elfelejteni, hanem a fiamat is?

Ez egy érdekes, paradox helyzet persze, hiszen egy oldalról meg fog talán szűnni (vagyis fokozatosan múlik) az a feldolgozhatatlan és felfoghatatlan zűrzavar és kavarodás, ami bennem van, és ami ellen tablettákkal, csokievéssel, kólaivással és néha némi alkohollal védekeztem eddig.

Tehát a kín, a kínlódás tompulni és enyhülni látszik! És én elkezdek félni attól, hogy elveszítem ezt a kínt, mert ez a kín a fiamhoz kötődik, és akaratlanul is félek attól, hogy majd végképp elveszítem a fiam emlékét is egyszer.

Persze tudatos szinten, nincs bennem racionálisan megfogalmazható félelem.A fiam az én életemben és a családunk valamennyi tagja számára örök kincs marad! Egy örökké mosolygós arc, egy mélyen elmélkedő, bölcs elme, akinek nem sikerült megvalósítania a világmegváltó álmait, de éppen ettől ezek az álmok és tervek kudarcba sem fulladhattak, vagyis örökké kristálytiszta ideák maradnak.

És mivel Tibi rengeteg naplót írt életében, ezek kimeríthetetlen forrásai lesznek a mélyenszántó, igazi emberi, és a világért aggódó értelmiségi gondolatoknak.

Én pedig megtettem mindent annak érdekében, hogy ezek a gondolatok minél több emberhez eljussanak, hiszen a halálát követő karácsonyra megjelentettem a könyvét magánkiadásban és szűk körben - barátok, munkatársak és rokonok - sokan olvashatták.

Egy szóval: elindult és zajlik az elengedés, de ez ugyanolyan kétségekkel jár, mint a kezdeti sokk, elutasítás és harag, ami a gyásszal ránk tört.

Ezt még az írásképemen is észreveszem. A füzetnek, amibe a naplójegyzeteimet kézzel leírtam, az elején az amúgy is ronda írásom keszekuszán követte a papír sorait. Most pedig azt látom, hogy a soraim egyre rendezettebbek. 

Egyre jobban kibontakozik valamiféle harmónia, amit (korábban úgy tűnt) végleg elveszítettem.

A pszichiáter bölcsessége

Voltam a pszichiáternél, akit a háziorvosom tanácsára kerestem meg.

Elég sokáig gondolkodtam, szükségem van-e rá. Nem szeretek magamra úgy nézni, mint aki segítségre szorul.

De úgy gondoltam, ha valaki felé nyújtanak egy segítő kezet, ne utasítsa vissza.

Körülbelül három héttel ezelőtt kértem időpontot. Ma eljött a nap.

Vegyes érzelmekkel készültem reggel. Rossz érzés, hogy valaki előtt fel kell tárnom a bennem zajló viharokat. Féltem attól, hogy a pszichiáter nem lesz bizalomkeltő, és nem tudok megnyílni.

Felszínesen meg nem lehet gyengének lenni, mert akkor csak felkavarodik valami, amivel aztán majd mit is kezdjek egyedül, magamra hagyva.

Amikor odaértem reggel nyolc órára, lassan szivárogtak befelé az emberek. A háromfős személyzetre (orvos és asszisztensek) odagyűlt percek alatt 8-10 beteg... Kezdődött a nagyüzem, ami minden orvosi ellátásra jellemző ebben az országban. A tömeggyógyászat.

Aztán bejutottam az orvoshoz. Nehezen indult a beszélgetés. "Miben segíthetek" vagy nem is tudom, mi volt a nyitókérdése. Aztán lassan-lassan előtört belőlem, ami nyár óta nem kapott utat. Nem zokogtam, mint ahogy pár hónapja még zokogtam volna. (Bár azokat a zokogásokat akkor is csak kivételes pillanatokban engedtem meg magamnak... ) 

Nem zokogtam, már nem tört fel belőlem olyan zabolátlanul a sírás, mint korábban, amikor Tibi méltatlanul korai halála szóba került. De csendesen könnybe lábadt a szemem és lassan kigomolyogtak belőlem a szavak, és el tudtam mondani, hogy mit érzek.

A pszichiáter pedig:

• Okosan végighallgatott
• Okosan végigkérdezett, kik állnak mellettem (gyerekeim részletesen, párom...)
• Finoman rákérdezett a hitemre (Elveszítettem? Igen!)
• Okosan javasolta, hogy lelkésszel vagy pszichológussal szánjak időt a feldolgozásra.
• Együttérzően elmondta, hogy a gyerek elvesztése régen is nagy teher volt az anyák számára, amikor a csecsemőhalandóság magas volt. De sorstársak vették körül az anyákat - más anyák is hasonló dolgokat éltek meg. Ez a relativizálás valahogy segített.
• Paradox módon mégis az a mondata volt a legfelszabadítóbb, hogy:

"Egy felnőtt gyermek elvesztése nagyon nehezen feldolgozható egy szülő számára. Sőt talán nem is lehet feldolgozni igazán."

Miért lett ez a mondat annyira felszabadító a számomra? 

Valahogy azért talán, mert belehelyezte ezt az elfogadhatatlan és felfoghatatlan szituációt a "normalitás" keretei közé.

Bele kell nyugodni abba, hogy az élet meg tovább, és Tibi gyönyörű, fiatal arca örökké fiatal marad?

Jó érzés volt, hogy a pszichiáter teljes 30 percet rám szánt.

Semmiségnek tűnik, de voltak mélységei ennek a beszélgetésnek.

A gyerekeimről, az unokámról, a jövőről beszélhettem, ami azért mégiscsak ott lapul a reménytelennek látszó jelen mögött.

De jó lenne ismét a jövő felé nézni!

Vissza kell nyernem a jövőbe vetett hitemet!

Mindfulless - ez talán segít

A fiam a naplóiban sokat tépelődött azon a felismerésén, hogy soha nem tudta igazán elengedettnek és elégedettnek érezni magát. Nem tudott intenzív mentális jelenléttel abban a helyzetben flow állapotban elmerülni, amiben éppen volt.

Talán ez is az oka annak az önemésztő, önmagát mindig kereső és soha meg nem találó állapotnak, ami nagyon mélyen talán a betegségéhez, és a korai halálához vezetett.

Ebben én sem vagyok jó.

Mindig azt érzem, hogy ahol éppen vagyok, amit éppen csinálok, ahelyett vagy amellett ezernyi más dolgom lenne éppen; karrier, gyerekek, könyvírás, házimunka, angol-tanulás, olvasás, és ezt mind együtt, egy időben kellene csinálnom.

És miközben valamit csinálok, már folyamatosan a másik teendőmön agyalok!

A nyughatatlanság, ami hajt előre és nem enged leállni.

Meg kell tanulnom élvezni a pillanatot és átadni magam annak a tevékenységnek, amit éppen teszek!

.

Élvezettel átadni magam egy jó teának, egy finom ételnek, vagy akár a zuhanyozásnak...

Az angol Woman's Weekly  című lapban épp erről jelent meg egy cikk (tulajdonképp egy teljes lapszám, (1 March 2016) "Mindfullness - könnyedén" címmel.

Első hét: Vedd észre a pillanatokat. Egy olyan tevékenységben, amit minden nap megteszel, amúgy "robotpilóta üzemmódban" (pl. teázás, számítógépezés, evés) vedd észre az ízeket, illatokat, érzéseket (note each sensation)

Második hét: Vedd észre a különbséget a gondolataid, érzéseid és érzelmeid között. Figyeld meg a tested fizikai jelzéseit, amikor bármibe kezdesz ( body scan)

Harmadik hét: Nyújtó hajlító testmozgások. Vállkörzéssel, oldalsó haljásokkal, cicaháttal nyújtsd a testészeidet. (stretch body)

Negyedik hét: Érzelmi stretching: Figyelj a tested fizikai reakcióira egy-egy stresszhelyzetben. Fókuszálj a tested jelzéseire.

Ötödik hét: A gondolatok is formálják az érzéseket és a szokásainkat. A mindfullness a gondolatok tudatos kontrolljáról s elengedéséről szól.

Hatodik hét: Építsd bele a minfullness erejét a mindennapjaidba. Kelj fel 10 perccel korábban, és szánj időt saját testi-lelki és mentális felkészülésedre. Amikor zuhanyozol, fogat mosol vagy reggelizel, tedd ezt teljes odaadással....

(Forrás: Ruby Wax: A Mindfulless Guide for the Frazzled, 2016)

Kimásoltam magamnak ezt a cikket. Még emésztgetem.

Hogy ez milyen nehéz!

Egyelőre óvatosan keresem azokat a pillanatokat, amelyekben meg tudom élni ezt az intenzív mentális jelenlétet.

Ilyenek például:

• Süt a nap. Én kimegyek az erkélyre és a Sashegyben gyönyörködöm.
• Fáradtan hazaérek egy intenzív munkanap, tréning vagy konferencia után és lerogyok a sarokkanapéban a kipárnázott kuckómba a macitakaróval.
• Nem kapkodva, hanem élvezettel készítve főzök egy jó teát és szertartásosan elkortyolgatom.
• Elmerülök egy kád vízben, vagy a zuhany alatt.
• Élvezem a finom falatokat, sokszor megrágva átadom magam az ízlelés örömének.
• Lemegyek az uszodába, leúszom a kilométeremet, azután szaunázok és jacuzzizom.
• Tervezgetek, hogyan kellene tovább élni.

De ehelyett én most még többnyire itt tartok:

• Veszek egy üveg kólát és benyakalom
• Iszom egy kis pohár Baileys-t
• Veszek egy tábla mogyorós csokit és befalom.

Ezekről le kellene szokni!

Kis előrelépés egy új, élvezetes és hasznos tevékenységem: együtt tanulás a gyerekkel. Intellektuálisan megmozdít az, hogy hogyan építsem egy számára érthető logika köré a tananyagot, amivel nehezen lehet megküzdeni.

Például Európa fővárosait ÁBC sorrendben kell bemagolni, és utána lehetetlen a térképen elhelyezni (ahogyan a számonkérés folyik). Sikerélmény a gyereknek, hogy területenként bontjuk (Balkán, Skandináv államok stb) és ez örömet okozott nekem is. 

Miért is?

• a hasznosság érzése; hogy szükség van rám
• az okosság érzése; hogy van olyan többlet tudásom, ami érték
• az előre haladás érzése; kis lépés, de nagy haszon a gyerek fejlődésében
• a harmónia érzése; egy igazi anya-lánya program volt.

Mélypontok az életemben

Végiggondoltam, hogy eddig is volt néhány nagyon mély pont az életemben.

Ha visszagondolok, találok rengeteg boldog pillanatot, de leginkább most csak  nehézségeket, a kemény küzdelmet látom.

• A szeretet nélküliséget gyerekkoromból
• A folyamatos nélkülözést és lemondást, még akkor is amikor egy multicégnél rengeteget kerestem. Mindig valamilyen kemény, kihívást jelentő cél miatt kellett lemondani saját igényeimről. 
• Felépítettük álmaim vízparti házát Szarvason
• Felneveltem öt gyereket, akik folyamatosan vágytak valamire, ami fontosabb lett a saját vágyaimnál.

A flow teljes hiányát látom, ha visszanézek. Mindig egyszerre több dolgot kellett csinálnom, egyszerre több helyen kellett megfelelnem, 

A karrierem és az öt gyerek mindig adott feladatot, ezért sosem engedhettem meg magamnak, hogy megélhessem a múló pillanatok örömeit!

Ebben a nagy gyerekeim jók. Tibi viszont olyan volt, mint én. Mindig többet akart, és folyamatosan szenvedett attól, amit maga elé állított és amiben sose találta meg önmagát.

Mindig attól szenvedett, hogy mennyi ember nyomasztó szeretete veszi köröl, És mégis szeretetre, de leginkább elismerésre vágyott.

Talán azt a legnehezebb feldolgoznom, hogy mennyi mindent megtettem érte, és mindez mennyire hiábavalóvá vált!

Egyik hajnalban például néhány éve volt, hogy felhívott, hogy egy hegyen eltévedtek kirándulás közben a barátjával. Azonnal kocsiba ültem, hogy megkeressem őket (és nem volt még GPS-em).

Másoltam naponta az egyetemi anyagait, amiket nagyon szisztematikusan aláhúzogatva kijegyzetelt.

Jártam vele Választási bizottságba a kerületben, hogy érezze, mennyire vele vagyok.

S ott voltam vele az utolsó leheletéig, amikor búcsúzásként kimondta, hogy "anya, cuki vagy".

Gyerekkorában egy nagyon kínos válási alku része volt, hogy ottmaradt apjával. Lemondtam róla, mert tudtam, hogy gondos nevelést kap majd, immár egykévé válva.

Talán ez a nyolc év, amit tőlem, és a testvéreitől távol töltött, ez volt a legnehezebb teher mindannyiunk számára!

Aztán egyetemistaként végre ismét hozzánk költözött. De az új férjem pokollá tette mindannyiunk életét a rendmániájával és az állandó kötekedéseivel.

Nem Tibinek, egy fiatal, idealista, tehetséges és több nyelvet beszélő jogásznak kellett volna meghalnia, aki előtt ott állt az élet, mint egy terített asztal.

De az élet nem kívánságlista, és szörnyű kegyetlen!

A világ igazságtalan és kilátástalan.
Ki akar egy ilyen világban élni?

Kisminkelt zombi

Egy gondosan kisminkelt zombinak érzem magam, amióta meghalt a fiam.

Magam is csodálkozom azon, hogy vagyok képes arra, hogy miközben belülről azt érzem, hogy minden megkérdőjeleződött Tibi elvesztésével, de mégis kifelé, a világ felé ebből a nap egy részében nem mutatok ki semmit. 

Ezek persze csak "flash", felvillanó órák és félnapok, amikor jelenésem van. 

A napokban is felkértek előadónak, és egy szakmai kerekasztalnak is aktív felkért résztvevője voltam nemrég...

Ilyenkor felkészülök, szlájdokat gyártok, szakirodalmat olvasok, és amikor el kell indulni, kisimítom magamat, és gondosan felöltözve-kisminkelve elindulok.

Mindenhová időben odaérek, mintha mi sem történt volna, amikor kérdeznek, válaszolok, amikor nem kérdeznek, akkor is mosolyogva kapcsolódom a témákhoz, és úgy általában elmondató, hogy a kutya sem láthatja rajtam, hogy belül egy élő halott van bennem, aki teszi a dolgát, mintha egy robotpilóta működtetné a körülötte felépült rendszereket. 

Pedig elveszítettem a cél- és értéktudatomat, és kívülállóként tekintek a nagyvilág ismerős zajára, és az élet, mások életének zajlására.

Mindent két dolognak köszönhetek: a felelősségtudatomnak és a fegyelmezettségemnek!

A felelősségtudat tart vissza attól is, hogy véget vessek ennek a kilátástalanságnak. Nna, ez a legjobb kifejezés: KILÁTÁSTALANSÁG. 

Nézek ki magamból de semmit nem látok.

Nem látok előre. Ami körülvesz az a nihil. 

Elengedtem a cégemet is, pedig az álmom volt öt évvel ezelőtt. De valamilyen módon téves volt az elképzelésem, talán nem értelmeztem jól a piaci jeleket, azt, hogy mások sem tudnak egy olyan üzleti modellt fenntartani, ami csak a coachingra épül, és nincs semmi más kiegészítő láb, amin megállnak mellette.

Az üzleti mohósággal szemben, amit másoktól tapasztalok, annyira leblokkolok, nem tudok jól reagálni. Magamba zárkózom, megsértődöm, megbántva háttérbe húzódom. Eközben pedig ott vagyok a szakmai topon - messze az elvárt tömeg fölött valósítottam meg folyamatokat, és a módszertani dolgokat a kisujjamba hoztam.

Hiányzik egy közösség, ami körülvesz. Kellenek a szakmai kihívások. Kell a fix havi jövedelem is. Meg kell teremtenem, fenn kell tartanom a gyerekeim létbiztonságát. 

Az "elveszített paradicsomot" újra meg kell találnom!

Talán ismét meglesz a cél is, ha ismét magával ragad egy új feladat.

Fontosak az élők!

Fontosak az élők!

Ez a legmeghatározóbb felismerésem az elmúlt hetekből.

Egyik ügyfelem megosztotta velem a gyerekkori sokkot, ami érte. Kilenc éves volt, amikor rákban meghalt az édesapja. És ez nem volt elég a sorscsapásból. Édesanyja ugyanis olyannyira nem tudta feldolgozni a férje halálát, hogy attól kezdve élő halottá vált. Mint ahogyan én érzem most magamat!

Kiüresedett lett, és bár továbbra is gondoskodott a gyerekeiről nagykorúságukig, de lélekben távol tartotta magát tőlük. 

És abban az évben amikor a két gyermeke párt talált és kirepült a fészekből, többé már nem érezte szükségesnek, hogy éljen. Ekkor megbetegedett, és néhány hónapon belül meg is halt!

Biztosan nem véletlenül hozta elém az élet ezt a történetet!

A kisebb gyerekeim ott állnak mellettem, magukra hagyva a saját érzéseikkel és fájdalmukkal!

Elvesztették a testvérüket, ami a saját sérülékenységükkel és az élet végességével szembesítette őket is. 

Én pedig a saját sebeimet nyalogatom, a múltat elemezgetem ahelyett, hogy odafordulnék hozzájuk.

Ez egy fontos felismerés most. Saját útkeresésemen túlmenően ezentúl tudatosan oda fogok figyelni rájuk! Azokat az öleléseket, amiket nem tudtam Tibinek adni, ezentúl nekik szánom. 

Amikor átölelem őket, Tibire gondolok, és amikor rájuk figyelek, úgy érzem, az életre figyelek!

Jól esik a felismerés: figyelem kell az élőknek!

Érzem, hogy élek!

Tegnap olyan mélyen voltam megint, pedig sütött a nap, és volt egy üzleti ebéd meghívásom is....

Aztán ahogy kiöltöztem és "festett zombiként" kiléptem az ajtón, meg egy jót beszélgettem a HR-es kollégámmal, valahogy elkezdtem más színben látni a világot!

Délutánra jött egy biztató megkeresés is. Valahogy ezek a kis üzleti sikerek még sokkal fontosabbak, mint korábban. Nem elsősorban a szakmai vagy a pénzügyi siker és a pénz miatt.

Hanem azért, mert ezekből érzem, hogy szükség van rám! 

Ezek a megkeresések visszaterelik a figyelmemet az élet irányába, a halál, a befejezés, az értelmetlen vég helyett az élet értelmére helyezik a hangsúlyt.

Felkértek egy kerekasztal vitapartnerének is - szakértőként. Ezzel nem is jár semmi pénz, de legalább kezdem érezni, hogy pezseg bennem a feladatvágy! És ez már jó.

Van még egy új megkeresés is, egy olyan cross-functional szerep, amire nagyon vágyom!

Ez is nagyon jó!

Ma úszni is elmentem, és azt éreztem, hogy jól érzem magam a bőrömben. Szó szerint!

Kellemes, hűvös volt az idő, amúgy barátságtalanul hideg, de jól esett felszállni a villamosra (már nem az járt az eszemben, hogy miért nincs bátorságom elé ugrani...).

Jó volt belépni a hidegről az uszoda meleg, klórszagú aulájába. 

Simogató volt a víz, jól haladtam az egykilométeres penzumomal, finom volt a szauna és a pezsgőfürdő. 

Jól esett hajat mosni, szárítani, és élvezni, ahogy repülnek a hajszálaim a forró levegőtől. 

Jó érzés volt friss fejjel s hajjal kilépni a hűvösbe megint. 

Megérintett a gondolat, hogy milyen jó, hogy itt lakom a közelben, csak két villamosmegálló vagy egy könnyű séta... 

Azt éreztem, hogy ez egy tökéletes pillanat volt, sőt egy tökéletes nap!

Pedig nem volt semmi célom, csak egyszerűen jól éreztem magam a pillanatban.

Milyen kivételes érzés ez!

CÉLTALANUL JÓL ÉREZNI MAGAM!

Kívülről nézve

Kíváncsi lettem arra, hogy hogyan tudnám "helikopter nézetből" megjeleníteni, mi is folyik bennem és körülöttem.

Leültem egy este, és elővettem azokat a kis lego és kinder figurákat, amelyeket üzleti dilemmák értelmezésekor is használok a vezetőfejlesztés folyamán.

Nagyon szép lett a kirakott látvány (a konstelláció), sőt néhány számomra is meglepő megállapításra jutottam. 

De még sokat kell gondolkodnom rajta, mit is jelent mindez tulajdonképp.

Mit is látok a képen?

Elöl ücsörgök. Egy anyóka-szerű mesefigurát éreztem a legkifejezőbbnek. Ücsörgök egy gitárral, kisírt szemekkel folytatom a zenélést. Nézek a semmibe, előttem nincs semmi. Jobb vállam mögött az elveszített fiam lovasszoborként száguld el tőlem messzire egy ugrató lovon. Zenélek tovább. 

Bal vállamnál (és ez meglepően megnyugtató érzés(!) a párom áll, vállamra tett kézzel.

Talpig szőrös jeti - egy szeretni való "hegyiember", aki átölel és támogat ebben a mindkettőnk számára fura világban.

Ha hátranéznék, a társam eltakarná tőlem a kiskorú gyerekeimet, mert a párom épp közöttünk áll. 

Két csupaszív, bizonytalan kisgyerek, a kisfiam egy óriásbébi, a kislányom pedig egy Törpilla, lesütött szemmel, virággal a kezében, mint aki még nem igazán fogta fel, mi zajlik körülötte. 

A fiam arcán ugyanaz a tanácstalanság; szétesett a világ, a család, a válás, a költözés, az iskolai kudarcok az angollal, a diszlexiával, a KRESZ-szel való birkózás, a jövő kérdései...

A gyerekektől egyenlő távolságra két erős, határozott és csinos nőalak áll. Balra a párom felnőtt lánya, Kimagaslik a családból. Tigris férje, vállán a kicsikkel, ott áll mellette. Másik oldalán a tehetséges nagylányuk, aki gitározik, anyukája pedig óvó-védőn emeli kezeit az egész családja fölé.

A jobb vállam mögött - ugyanolyan távol, mint a párom családja - a nagylányom áll, erős, lecsillapító, higgadt kézmozdulattal. Mögötte megbújik a férje, akinek a kislányuk, az unokám támaszkodik az ölébe.

A nagyfiam egy utazótáskával a kezében a gyerekeim mögül integet a távolból - Londonból. Mögötte pedig felbukkant egy erőszakos amazon, aki lehet, hogy egész más irányba fogja fordítani.

És végül ott vannak még a jobb vállamnál egy vonalban a húgaim. A fiatalabb, a féltestvérem kicsivel közelebb áll hozzám, mellette a húgom van, és összedugják a fejüket. Mögöttük ott áll még anyám és a húga is.

Mit is jelent mindez?

• A nagyfiam egyre jobban el fog távolodni.
• A párom lánya ugyanolyan fontos a számomra mint a saját nagylányom!
• Egyedül érzem magam a fiam árnyékával, pedig a párom ott áll mellettem!
• Kisfiam örök gyerek, bizonytalanul keresi a helyét a kép közepén - egyenlő távolságra mindenkitől.

Párommal és családjával fontosabb a számomra a kapcsolatunk, mint gondolnám?

A kicsi gyerekeimnek pedig nagyobb szüksége van rám, mint gondolnám!
A fiam halála miatt elhanyagoltam őket!!!

A saját lányom és unokám már eddig is eltávolodott. A közös gyász sem hozott közelebb minket. A keletkező űrbe pedig beszippantódott a párom lánya és az ő gyerekei...

Fent és lent!

Eddig a gyermekem hullámvasútján ültem; vele együtt mentem, mikor hogy; lelkesen és kétkedve előre.

Most pedig amióta meghalt, a saját hullámvasutamon száguldozok fel-le. Néha már nem is tudom, mit is érzek valójában. Kifelé, a külvilág felé én vagyok a mindig OKÉ, örökké optimista, másokat is lelkesítő. lelkes és energikus Bea.

Belülről pedig egy reményvesztett, összetört és kiüresedett Bea vagyok, aki nemhogy másnak nem tud energiát adni, ne néha még saját magának se.

Belül egy sérülékeny kisgyerek maradt bennem, aki nem látja a jövőt, csak engedelmesen átengedi magát az élet kénye-kedvének. 

Kifelé a mosolygós, gondosan kisminkelt arcomat mutatom, amikor kell és ameddig kell.

De tudom, hogy ez csak egy máz, amit jólesik viselnem, hogy néha-néha, ideig-óráig önmagamat is becsaphassam!

Elveszett valami, amit néha rémülten hiányolok! A cél, a cél tudata! Hogy van értelme a dolgokért küzdeni, mert megyünk és haladunk előre. 

"Az élet célja e küzdés maga?" 

A küzdés azért, hogy kocsiba üljünk az éjszakában, mert a gyerek eltévedt az erdőben, hogy jelmezt készítsünk, múzeumba kísérjünk, nyelvet tanítsunk, nyelvvizsgára vigyünk, tortát süssünk, aggódjunk, nyaralni vigyünk, diplomamunkát, szakdolgozatot és tananyagot fénymásoljunk... aztán mindennek a sok fontos dolognak értelmetlenül vége szakadjon?

Néha felvillan egy-egy reménysugár a lelkiállapotomban.

Imádom a lakásomat, a "kuckómat" rendezgetni, kitakarítani és bezárkózni a fiam emlékével, órákon át!

Néha megijedek, hogy ez talán egyre lejjebb visz a depresszió irányába.

Néha meg azt érzem hogy ez jó, ezt meg kell élni.

Ha jól esik, akkor jó!

Sötétség délben

Előző naplóbejegyzésemkor azt gondoltam, hogy ha hagyom a felszínre törni a legsötétebb gondolataimat, azzal csak egyre lejjebb kerülök a saját érzéseim poklába.
De nem. Azzal, hogy kiírtam magamból csak megkönnyebbülést éreztem.
Azt éreztem, hogy kicsit kívülről tudok rátekinteni arra, hogy mi is játszódik le bennem, és ezzel ezt könnyebb elviselni.

Amitől a legjobban szenvedek, az a felszínen zajló színjáték. Már a fiam halála előtt is megviselt, hogy nem mutathatom ki, mi játszódik le bennem. 

Én őt féltettem, ő engem; mindannyian, az egész családunk minden tagja egy kimondatlan közös megegyezésen alapuló, jóindulatból fakadó, de mégis  hazug színjáték résztvevői volt.

Azt hittem, a fiam halálával kitör majd belőlem a belül tartott és lefojtott sok keserűség.
De a helyzet úgy hozta, hogy tíz nappal a halála után egy jóval előtte leegyeztetett tréninget kellett megtartanom. És bár a tréning folyamán két egész napig nyeltem, és nem engedhettem a felszínre a bennem zajló végtelen keserűséget, nem engedhettem át mindezt egy láthatatlan zsilipen. Pedig bármi előhozhatta volna, ha gyerekek kerültek szóba, ha jogászról, nyelvtanulásról vagy Barcelonáról esett szó,.. bármi beindíthatta volna a könnyeimet, ha hagyhatom, de nem engedhettem meg, hogy egy pillanatra is elgyengüljek. 

Nem hagyhattam, hogy zokogva összerogyjak, mert ha előjött volna, ami bennem játszódik, többé nem tudtam volna talpra állni! 

Sem szó szerint, sem érzelmileg, sem szakmailag. Soha...

Így aztán ezen a kemény próbatételen átjutva visszamentem a céghez is dolgozni, ahol szerződésem volt. És néhány gyenge pillanattól eltekintve soha nem mutattam ki emberek között a fájdalmamat! A cég pedig - egy amúgy is intrikus és pletykás szervezet - álszentnek, hazugnak, érzéketlennek és hiteltelennek bélyegzett a hátam mögött; értetlenül fogadva és rosszul értelmezve a fegyelmezettségemet.

Mára pedig odáig jutottam, hogy a legsötétebb pillanatokban magam sem tudom már, mi az igaz abból amit érzek, és amit kifelé mutatok.

Bizonyos, a felszínen is látható jelei vannak a gyászomnak. Amióta a gyermekem meghalt, mindig feketében járok, feketében és fehérben, ami a kívülállók számára egy szabványos business-look öltözet részének látszik.

Belül pedig folyamatosan zokogok. Néha óránként tör rám, néha csak esténként, és van, amikor a reggeli kutyasétáltatás közben. 

Már nem tör rám olyan több órán át csillapíthatatlan, vigasztalhatatlan sírógörcs, mint a kezdeti hetekben.  Amikor még magamat is megleptem, mert olyan abbahagyhatatlan sírás jött rám, aminek nem láttam  a végét órákon át....

Talán éppen ettől féltem magam és a környezetemet is. A külvilág felé nem mertem a felszínre engedni a bennem zajló keserű kétségbeesést. És a kívülállók számára mindez bizonyára ridegséget és álszentséget sugárzott. Azok számára, akik nem tisztelik a gyászt, és nem értik meg, mennyire intim, egyedi, csak belül megélhető és zajló folyamat is a mély gyász. Különösen egy gyermek elvesztése, aki még csak nem is drogozott, akinek semmi bűne nem volt; aki csak küzdött, álmodozott, tanult és teljesített!

Azt hiszem, a legnagyobb feladat, ami előttem áll:
A MAGAM SZÁMÁRA VILÁGOSSÁ TENNI, MIT ÉRZEK VALÓJÁBAN. 

Nem a felszínen, nem kifelé, hanem amit legbelül érzek, igazán. Ki kell mondani azt is, ha tehetetlen gyűlöletet érzek mindenki iránt, aki boldog, mert ez most nem relatív, hanem abszolút érték lett a szememben.

Mert amíg nem történik meg a szembenézés mindennel, amit most érzek; hogy nem fog soha többet rám találni az életöröm és a remény, a tervezés, a tervezgetés és az előretekintés képessége!

Minden álmomat és célomat elvesztettem a gyerekem álmainak eltemetésével!!

Nem tudom még, hogyan fogok tudni továbblépni. Nem tudom, akarok-e még tovább élni egy olyan világban, ahol ő nincs!

Nem tudom még, hogy lehet-e erről a holtpontról (szó szerint: HOLT-PONT) egyáltalán továbblépni.

Most még csak azt érzem, hogy az eddigi életemnek VÉGE.

Nem tudom, mi jöhet ez után. Elveszítettem a bizakodásomat az élet értelmébe, az értelmes célokba vetett hitemet és bizalmamat!!

Ő nem veszítette el a hitét, de én igen!

Csodálom, csodáltam és örökké csodálni fogom a fiamat, mert ő a hitét sem veszítette el.

De én elveszítettem a hitemet, és vele együtt elveszítettem mindent.
Egy gyereket elveszíteni az ötből, az nem 20% veszteség, hanem 100%.

Minden, ami addig fontos volt, hirtelen elveszíti a jelentőségét.

Életünknek mind az önző, mind az önfeláldozó pillanatai értelmüket veszítik!
A sok kocsikázás, igyekezet, utazás, együtt-nyaralás, a vágyott dolgok megszerzése a számára, a zongoravásárlás és a sok nyelvtanulás - utólag mind értelmüket veszítik hirtelen.

Nem tudok célokat kitűzni magam elé többé!
Ami jó ebben: a tárgyak sem fontosak többé. Semmi értelme újabb és újabb tárgyakra vágyakozni!

Volt egy tanulságos történet a fiam életének utolsó hetében. Még korábban megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egy vízálló, úszáskor is hordható "dögös" nyári karórát vegyek magamnak. Valami márkás, szép tárgyat, pl. DOXA-t. Találtam is egyet, amibe beleszerettem, megrendeltem a neten és alig vártam, hogy végre átvehessem. Mintha ezzel a tárggyal vigasztaltam volna magam a hamarosan bekövetkező veszteségért.

De a tárgy nem hozott vigaszt. Kicsit sem. Csalódást hozott.Egy szép tárgy lett és maradt a sok szép tárgyam mellé egy újabb kacat!!

Azóta (nemcsak anyagi megfontolásokból) inkább eladni és megszabadulni akarok a mérhetetlen mennyiségű felesleges kacattól, ami körülvesz és elönt a lakásban!

Nem akarok tovább élni. Kínlódom magammal, a testemmel, a szakmai jövőképemmel és nem látok semmit.

Pedig rengeteg kapaszkodóm van.

• A párom a tenyerén hord
• A kisfiam szeret és szeretetre vágyik
• Kislányom egy csupaszív 13 éves, aki olyan érett gondolkodású, mint mások felnőtt korukban
• Szeretem a lakásomat; egy meleg kuckó, nem elegáns, de praktikus, otthonos és kényelmes.
• Imádom a kutyámat, a ragaszkodó szeretetét!

De nem tudom, mindez elég-e az élni akaráshoz!

Vagy csak úgy kellene cél nélkül tovább vegetálni, hogy átadom magam a mindennapok apró örömeinek?

Ahhoz hogy átadjam magam, észre kellene venni ezeket az örömöket. 

De rengeteg ellen-erő van, amelyek az elkeseredés és a reményvesztés felé taszítanak:

• Az unokámmal és a lányommal szinte alig van kapcsolatom. Egyre többször jár a fejemben, hogy nekik mennyire nem hiányoznék, ha nem öregednék meg. 
• A fiam Londonban olyan karriert fut be, amiről én még álmodni sem mertem. Pedig tudtam, hogy zseniális, különlegesen éles eszű, jól sikerült gyerek. Büszke vagyok rá. De neki sincs már szüksége rám.
• Párommal inkább felszínes a kapcsolatunk. Pedig mellettem állt a legnehezebb éjszakán is. Le a kalappal, egy pillanatig sem engedte el a kezemet. De nincs kulcsom hozzá, neki sincs hozzám, külön kasszán utaztunk Londonba is... Fél kiló sajtot is úgy vágunk szét, hogy fillérre elszámolunk. És megöregszem mellette. Nem bicajozunk, nem úszunk, nem sétálunk.

A legelkeserítőbb az egzisztenciális félelmem. 54 éves vagyok, a cégem a csőd szélén áll, a pénzügyektől eltávolodtam, a HR-szakma pedig nem fogad be.  Se itt, se Új-Zélandon, sehol a világon nem kellek.

Nincs szüksége rám senkinek??

Sem a szakmának  sem a páromnak, sem az unokámnak?

Amikor ezt leírtam, az fogalmazódott meg bennem, hogy:

NEKEM MIRE LENNE SZÜKSÉGEM?

Miért nem azzal foglalkozom, hogy nekem mire lenne szükségem?

MIRE VAN SZÜKSÉGEM IGAZÁN?

Itt folytatom legközelebb...

Tipródás és elhatározás: gyásznaplót írok

Nagyon sokáig tépelődtem azon, vajon jó-e, ha a legsötétebb gondolataimat írásba foglalom.

Megszoktam, hogy nagyon ritkán mutatom ki a legmélyebb érzéseimet. Még magamnak is, ezt el kell ismernem.

A fiam halála életem legnagyobb megpróbáltatása!

Rengeteg naplót hagyott maga után, amelyekből sorra kiderül, mennyire sok önemésztő, tipródó gondolata volt. Csak zokogva lehet elolvasni, de nem lehet nem elolvasni ezeket!

De ha elolvasom, megdöbbenek azon, mennyire sok aggodalom, félelem, negatív érzelem jelenik meg ezekben. És megdöbbenek azon, hogy ezek az aggodalmak félelmek és negatív érzelmek bennem is megvannak.

Vajon jó-e az, hogy leírom ezeket? Csak egyre mélyebbre jutok azáltal, hogy papírra vetem, vagy éppen arra jók, hogy kiadjam magamból, megszabaduljak tőlük, és felszabaduljak, hogy tovább tudjam élni az életemet, ami nélküle örömtelenné, üressé és reménytelenné vált?

Az igazság az, hogy nem akarok tovább élni!

Fáradt vagyok, reményvesztett, és ami a legelkeserítőbb: nem látok előre.

Nincsenek terveim és céljaim. Belekapok ebbe-abba, Új-Zéland, álláskeresés stb. de az az igazság, hogy nem hiszek semmiben.

Azt érzem, hogy minden amit eddig magam elé tűztem, már megvalósult, vagy elszállta, vagy értelmetlenné vált...

Mindig sok gyereket akartam és jó anya akartam lenni. De nem tudom biztosan, hogy jó anya lettem-e. Mindig türelmetlen voltam az életem minden területén, és soha nem tudtam úgy kifejezni a szeretetemet, ahogy szerettem volna.

Ő nem tartott jó anyának. Apjánál maradhatott a válásunk után, "lemondtam róla" a béke kedvéért, az ő javát akartam szolgálni. ő kérte így és én engedtem a kérésének. De ezzel elszakadt a testvéreitől és nagymami oltalma alatt "egykeként" nőtt tovább. Minden második héten kocsiba ültem és elhoztam hozzám, múzeumokba jártunk és kirándulni vittem a gyerekeket, vagy strandra... Később Szarvason élveztük a kert és a vízpart előnyeit, de ő ezeket mindig úgy élte meg, hogy olyan dolgokat kap, amikre ő maga nem vágyott.

Magának való fiú volt. Jóképű, okos, szorgalmas, de ő középszerűnek és közepes képességűnek, nem elég szépnek és nem elég jóképűnek érezte magát.

Hipochonder volt. És ha belegondolok, nem is hipochonder volt, hanem beteges. Csernobil alatt én 5 hónapos terhes voltam vele, és igyekeztem zárt ajtók mögött kivárni, amíg elül a sugárzás. Mégis valami sérülhetett.

Pedig milyen jól indult minden! Meglepetés volt a fogantatása, de örömteli lett a meglepetés. 

Egészségesen, jó súllyal, időre született. De aztán asztmatikus légzése miatt aggódtunk néhány hónapos korában, amikor náthás lett.  Aztán lágyéksérve lett - nem szabadott sírni hagyni, nehogy kizáródjon. Egy éves kora előtt megműtötték, és ettől kezdve nyugodtabbak voltunk.

Élete során folyamatosan küzdött valamilyen kisebb-nagyobb betegséggel. Fülfájás minden megfázáskor - a meleg só sűrűn használatban volt nálunk. Felnőtt korában szemproblémák - Groeningenben az Erasmus ösztöndíj alatt folyamatosan csöpögtette a gyulladt szemlencséjét. Aztán a bőrproblémák...

Már daganatos volt, amikor pár melanóma-gyanús anyajegyet le kellett szedetnie - szerencsére a gyanú alaptalan volt.

Pedig sportos életet élt; állandóan próbák elé állította önmagát.

Rémes belegondolni, hogy 2013 tavaszán, mikor lefutotta a félmaratont, már alakulhatott benne a daganat! Amit novemberben diagnosztizáltak nála, amikor már 6,8 centis volt...

Előtte a rendkívül magas vérnyomása miatt már hónapokig folyamatosan szkennert hordott. És a vérnyomás probléma kivizsgálásának köszönhette azt, hogy felfedezték az ultrahangon a daganat jelenlétét.

De hogy jó-e az, hogy felfedezték, és még két éven át küzdött és küzdöttünk az életéért?

Persze hogy jó!
Csodálatos, mély gondolatai születtek ezalatt, és az utolsó, a legutolsó, a legeslegutolsó napokig és pillanatokig soha egyetlen pillanatra sem veszítettük el a reményt!