Mélypontok az életemben

Végiggondoltam, hogy eddig is volt néhány nagyon mély pont az életemben.

Ha visszagondolok, találok rengeteg boldog pillanatot, de leginkább most csak  nehézségeket, a kemény küzdelmet látom.

• A szeretet nélküliséget gyerekkoromból
• A folyamatos nélkülözést és lemondást, még akkor is amikor egy multicégnél rengeteget kerestem. Mindig valamilyen kemény, kihívást jelentő cél miatt kellett lemondani saját igényeimről. 
• Felépítettük álmaim vízparti házát Szarvason
• Felneveltem öt gyereket, akik folyamatosan vágytak valamire, ami fontosabb lett a saját vágyaimnál.

A flow teljes hiányát látom, ha visszanézek. Mindig egyszerre több dolgot kellett csinálnom, egyszerre több helyen kellett megfelelnem, 

A karrierem és az öt gyerek mindig adott feladatot, ezért sosem engedhettem meg magamnak, hogy megélhessem a múló pillanatok örömeit!

Ebben a nagy gyerekeim jók. Tibi viszont olyan volt, mint én. Mindig többet akart, és folyamatosan szenvedett attól, amit maga elé állított és amiben sose találta meg önmagát.

Mindig attól szenvedett, hogy mennyi ember nyomasztó szeretete veszi köröl, És mégis szeretetre, de leginkább elismerésre vágyott.

Talán azt a legnehezebb feldolgoznom, hogy mennyi mindent megtettem érte, és mindez mennyire hiábavalóvá vált!

Egyik hajnalban például néhány éve volt, hogy felhívott, hogy egy hegyen eltévedtek kirándulás közben a barátjával. Azonnal kocsiba ültem, hogy megkeressem őket (és nem volt még GPS-em).

Másoltam naponta az egyetemi anyagait, amiket nagyon szisztematikusan aláhúzogatva kijegyzetelt.

Jártam vele Választási bizottságba a kerületben, hogy érezze, mennyire vele vagyok.

S ott voltam vele az utolsó leheletéig, amikor búcsúzásként kimondta, hogy "anya, cuki vagy".

Gyerekkorában egy nagyon kínos válási alku része volt, hogy ottmaradt apjával. Lemondtam róla, mert tudtam, hogy gondos nevelést kap majd, immár egykévé válva.

Talán ez a nyolc év, amit tőlem, és a testvéreitől távol töltött, ez volt a legnehezebb teher mindannyiunk számára!

Aztán egyetemistaként végre ismét hozzánk költözött. De az új férjem pokollá tette mindannyiunk életét a rendmániájával és az állandó kötekedéseivel.

Nem Tibinek, egy fiatal, idealista, tehetséges és több nyelvet beszélő jogásznak kellett volna meghalnia, aki előtt ott állt az élet, mint egy terített asztal.

De az élet nem kívánságlista, és szörnyű kegyetlen!

A világ igazságtalan és kilátástalan.
Ki akar egy ilyen világban élni?

Kisminkelt zombi

Egy gondosan kisminkelt zombinak érzem magam, amióta meghalt a fiam.

Magam is csodálkozom azon, hogy vagyok képes arra, hogy miközben belülről azt érzem, hogy minden megkérdőjeleződött Tibi elvesztésével, de mégis kifelé, a világ felé ebből a nap egy részében nem mutatok ki semmit. 

Ezek persze csak "flash", felvillanó órák és félnapok, amikor jelenésem van. 

A napokban is felkértek előadónak, és egy szakmai kerekasztalnak is aktív felkért résztvevője voltam nemrég...

Ilyenkor felkészülök, szlájdokat gyártok, szakirodalmat olvasok, és amikor el kell indulni, kisimítom magamat, és gondosan felöltözve-kisminkelve elindulok.

Mindenhová időben odaérek, mintha mi sem történt volna, amikor kérdeznek, válaszolok, amikor nem kérdeznek, akkor is mosolyogva kapcsolódom a témákhoz, és úgy általában elmondató, hogy a kutya sem láthatja rajtam, hogy belül egy élő halott van bennem, aki teszi a dolgát, mintha egy robotpilóta működtetné a körülötte felépült rendszereket. 

Pedig elveszítettem a cél- és értéktudatomat, és kívülállóként tekintek a nagyvilág ismerős zajára, és az élet, mások életének zajlására.

Mindent két dolognak köszönhetek: a felelősségtudatomnak és a fegyelmezettségemnek!

A felelősségtudat tart vissza attól is, hogy véget vessek ennek a kilátástalanságnak. Nna, ez a legjobb kifejezés: KILÁTÁSTALANSÁG. 

Nézek ki magamból de semmit nem látok.

Nem látok előre. Ami körülvesz az a nihil. 

Elengedtem a cégemet is, pedig az álmom volt öt évvel ezelőtt. De valamilyen módon téves volt az elképzelésem, talán nem értelmeztem jól a piaci jeleket, azt, hogy mások sem tudnak egy olyan üzleti modellt fenntartani, ami csak a coachingra épül, és nincs semmi más kiegészítő láb, amin megállnak mellette.

Az üzleti mohósággal szemben, amit másoktól tapasztalok, annyira leblokkolok, nem tudok jól reagálni. Magamba zárkózom, megsértődöm, megbántva háttérbe húzódom. Eközben pedig ott vagyok a szakmai topon - messze az elvárt tömeg fölött valósítottam meg folyamatokat, és a módszertani dolgokat a kisujjamba hoztam.

Hiányzik egy közösség, ami körülvesz. Kellenek a szakmai kihívások. Kell a fix havi jövedelem is. Meg kell teremtenem, fenn kell tartanom a gyerekeim létbiztonságát. 

Az "elveszített paradicsomot" újra meg kell találnom!

Talán ismét meglesz a cél is, ha ismét magával ragad egy új feladat.

Fontosak az élők!

Fontosak az élők!

Ez a legmeghatározóbb felismerésem az elmúlt hetekből.

Egyik ügyfelem megosztotta velem a gyerekkori sokkot, ami érte. Kilenc éves volt, amikor rákban meghalt az édesapja. És ez nem volt elég a sorscsapásból. Édesanyja ugyanis olyannyira nem tudta feldolgozni a férje halálát, hogy attól kezdve élő halottá vált. Mint ahogyan én érzem most magamat!

Kiüresedett lett, és bár továbbra is gondoskodott a gyerekeiről nagykorúságukig, de lélekben távol tartotta magát tőlük. 

És abban az évben amikor a két gyermeke párt talált és kirepült a fészekből, többé már nem érezte szükségesnek, hogy éljen. Ekkor megbetegedett, és néhány hónapon belül meg is halt!

Biztosan nem véletlenül hozta elém az élet ezt a történetet!

A kisebb gyerekeim ott állnak mellettem, magukra hagyva a saját érzéseikkel és fájdalmukkal!

Elvesztették a testvérüket, ami a saját sérülékenységükkel és az élet végességével szembesítette őket is. 

Én pedig a saját sebeimet nyalogatom, a múltat elemezgetem ahelyett, hogy odafordulnék hozzájuk.

Ez egy fontos felismerés most. Saját útkeresésemen túlmenően ezentúl tudatosan oda fogok figyelni rájuk! Azokat az öleléseket, amiket nem tudtam Tibinek adni, ezentúl nekik szánom. 

Amikor átölelem őket, Tibire gondolok, és amikor rájuk figyelek, úgy érzem, az életre figyelek!

Jól esik a felismerés: figyelem kell az élőknek!

Érzem, hogy élek!

Tegnap olyan mélyen voltam megint, pedig sütött a nap, és volt egy üzleti ebéd meghívásom is....

Aztán ahogy kiöltöztem és "festett zombiként" kiléptem az ajtón, meg egy jót beszélgettem a HR-es kollégámmal, valahogy elkezdtem más színben látni a világot!

Délutánra jött egy biztató megkeresés is. Valahogy ezek a kis üzleti sikerek még sokkal fontosabbak, mint korábban. Nem elsősorban a szakmai vagy a pénzügyi siker és a pénz miatt.

Hanem azért, mert ezekből érzem, hogy szükség van rám! 

Ezek a megkeresések visszaterelik a figyelmemet az élet irányába, a halál, a befejezés, az értelmetlen vég helyett az élet értelmére helyezik a hangsúlyt.

Felkértek egy kerekasztal vitapartnerének is - szakértőként. Ezzel nem is jár semmi pénz, de legalább kezdem érezni, hogy pezseg bennem a feladatvágy! És ez már jó.

Van még egy új megkeresés is, egy olyan cross-functional szerep, amire nagyon vágyom!

Ez is nagyon jó!

Ma úszni is elmentem, és azt éreztem, hogy jól érzem magam a bőrömben. Szó szerint!

Kellemes, hűvös volt az idő, amúgy barátságtalanul hideg, de jól esett felszállni a villamosra (már nem az járt az eszemben, hogy miért nincs bátorságom elé ugrani...).

Jó volt belépni a hidegről az uszoda meleg, klórszagú aulájába. 

Simogató volt a víz, jól haladtam az egykilométeres penzumomal, finom volt a szauna és a pezsgőfürdő. 

Jól esett hajat mosni, szárítani, és élvezni, ahogy repülnek a hajszálaim a forró levegőtől. 

Jó érzés volt friss fejjel s hajjal kilépni a hűvösbe megint. 

Megérintett a gondolat, hogy milyen jó, hogy itt lakom a közelben, csak két villamosmegálló vagy egy könnyű séta... 

Azt éreztem, hogy ez egy tökéletes pillanat volt, sőt egy tökéletes nap!

Pedig nem volt semmi célom, csak egyszerűen jól éreztem magam a pillanatban.

Milyen kivételes érzés ez!

CÉLTALANUL JÓL ÉREZNI MAGAM!

Kívülről nézve

Kíváncsi lettem arra, hogy hogyan tudnám "helikopter nézetből" megjeleníteni, mi is folyik bennem és körülöttem.

Leültem egy este, és elővettem azokat a kis lego és kinder figurákat, amelyeket üzleti dilemmák értelmezésekor is használok a vezetőfejlesztés folyamán.

Nagyon szép lett a kirakott látvány (a konstelláció), sőt néhány számomra is meglepő megállapításra jutottam. 

De még sokat kell gondolkodnom rajta, mit is jelent mindez tulajdonképp.

Mit is látok a képen?

Elöl ücsörgök. Egy anyóka-szerű mesefigurát éreztem a legkifejezőbbnek. Ücsörgök egy gitárral, kisírt szemekkel folytatom a zenélést. Nézek a semmibe, előttem nincs semmi. Jobb vállam mögött az elveszített fiam lovasszoborként száguld el tőlem messzire egy ugrató lovon. Zenélek tovább. 

Bal vállamnál (és ez meglepően megnyugtató érzés(!) a párom áll, vállamra tett kézzel.

Talpig szőrös jeti - egy szeretni való "hegyiember", aki átölel és támogat ebben a mindkettőnk számára fura világban.

Ha hátranéznék, a társam eltakarná tőlem a kiskorú gyerekeimet, mert a párom épp közöttünk áll. 

Két csupaszív, bizonytalan kisgyerek, a kisfiam egy óriásbébi, a kislányom pedig egy Törpilla, lesütött szemmel, virággal a kezében, mint aki még nem igazán fogta fel, mi zajlik körülötte. 

A fiam arcán ugyanaz a tanácstalanság; szétesett a világ, a család, a válás, a költözés, az iskolai kudarcok az angollal, a diszlexiával, a KRESZ-szel való birkózás, a jövő kérdései...

A gyerekektől egyenlő távolságra két erős, határozott és csinos nőalak áll. Balra a párom felnőtt lánya, Kimagaslik a családból. Tigris férje, vállán a kicsikkel, ott áll mellette. Másik oldalán a tehetséges nagylányuk, aki gitározik, anyukája pedig óvó-védőn emeli kezeit az egész családja fölé.

A jobb vállam mögött - ugyanolyan távol, mint a párom családja - a nagylányom áll, erős, lecsillapító, higgadt kézmozdulattal. Mögötte megbújik a férje, akinek a kislányuk, az unokám támaszkodik az ölébe.

A nagyfiam egy utazótáskával a kezében a gyerekeim mögül integet a távolból - Londonból. Mögötte pedig felbukkant egy erőszakos amazon, aki lehet, hogy egész más irányba fogja fordítani.

És végül ott vannak még a jobb vállamnál egy vonalban a húgaim. A fiatalabb, a féltestvérem kicsivel közelebb áll hozzám, mellette a húgom van, és összedugják a fejüket. Mögöttük ott áll még anyám és a húga is.

Mit is jelent mindez?

• A nagyfiam egyre jobban el fog távolodni.
• A párom lánya ugyanolyan fontos a számomra mint a saját nagylányom!
• Egyedül érzem magam a fiam árnyékával, pedig a párom ott áll mellettem!
• Kisfiam örök gyerek, bizonytalanul keresi a helyét a kép közepén - egyenlő távolságra mindenkitől.

Párommal és családjával fontosabb a számomra a kapcsolatunk, mint gondolnám?

A kicsi gyerekeimnek pedig nagyobb szüksége van rám, mint gondolnám!
A fiam halála miatt elhanyagoltam őket!!!

A saját lányom és unokám már eddig is eltávolodott. A közös gyász sem hozott közelebb minket. A keletkező űrbe pedig beszippantódott a párom lánya és az ő gyerekei...

Fent és lent!

Eddig a gyermekem hullámvasútján ültem; vele együtt mentem, mikor hogy; lelkesen és kétkedve előre.

Most pedig amióta meghalt, a saját hullámvasutamon száguldozok fel-le. Néha már nem is tudom, mit is érzek valójában. Kifelé, a külvilág felé én vagyok a mindig OKÉ, örökké optimista, másokat is lelkesítő. lelkes és energikus Bea.

Belülről pedig egy reményvesztett, összetört és kiüresedett Bea vagyok, aki nemhogy másnak nem tud energiát adni, ne néha még saját magának se.

Belül egy sérülékeny kisgyerek maradt bennem, aki nem látja a jövőt, csak engedelmesen átengedi magát az élet kénye-kedvének. 

Kifelé a mosolygós, gondosan kisminkelt arcomat mutatom, amikor kell és ameddig kell.

De tudom, hogy ez csak egy máz, amit jólesik viselnem, hogy néha-néha, ideig-óráig önmagamat is becsaphassam!

Elveszett valami, amit néha rémülten hiányolok! A cél, a cél tudata! Hogy van értelme a dolgokért küzdeni, mert megyünk és haladunk előre. 

"Az élet célja e küzdés maga?" 

A küzdés azért, hogy kocsiba üljünk az éjszakában, mert a gyerek eltévedt az erdőben, hogy jelmezt készítsünk, múzeumba kísérjünk, nyelvet tanítsunk, nyelvvizsgára vigyünk, tortát süssünk, aggódjunk, nyaralni vigyünk, diplomamunkát, szakdolgozatot és tananyagot fénymásoljunk... aztán mindennek a sok fontos dolognak értelmetlenül vége szakadjon?

Néha felvillan egy-egy reménysugár a lelkiállapotomban.

Imádom a lakásomat, a "kuckómat" rendezgetni, kitakarítani és bezárkózni a fiam emlékével, órákon át!

Néha megijedek, hogy ez talán egyre lejjebb visz a depresszió irányába.

Néha meg azt érzem hogy ez jó, ezt meg kell élni.

Ha jól esik, akkor jó!