Az utóbbi hónapokban, amióta naplót írok a fiam elvesztéséről - részben talán az egyre inkább kikristályosodó gondolataimnak és érzéseimnek köszönhetően - kevésbé fojtogatóvá vált a gondolat, hogy ő már nincsen többé.
De ez a felismerés, el kell ismernem, rémülettel tölt el!
Ma már, amikor valakivel találkozom, és szóba kerül a fiam halála, nem kell zokogva szabadkoznom, hogy erről nem tudok beszélni.
Ma már tulajdonképpen egészen tárgyilagosan mesélek arról, mi mindenen mentünk át.
Eltelt egy fél év, és gyógyulnak a sebek. És ez megrémít!! Valóban ennyire dolgozik az idő, és a végén lehet, hogy nemcsak a fájdalmat fogom elfelejteni, hanem a fiamat is?
Ez egy érdekes, paradox helyzet persze, hiszen egy oldalról meg fog talán szűnni (vagyis fokozatosan múlik) az a feldolgozhatatlan és felfoghatatlan zűrzavar és kavarodás, ami bennem van, és ami ellen tablettákkal, csokievéssel, kólaivással és néha némi alkohollal védekeztem eddig.
Tehát a kín, a kínlódás tompulni és enyhülni látszik! És én elkezdek félni attól, hogy elveszítem ezt a kínt, mert ez a kín a fiamhoz kötődik, és akaratlanul is félek attól, hogy majd végképp elveszítem a fiam emlékét is egyszer.
Persze tudatos szinten, nincs bennem racionálisan megfogalmazható félelem.A fiam az én életemben és a családunk valamennyi tagja számára örök kincs marad! Egy örökké mosolygós arc, egy mélyen elmélkedő, bölcs elme, akinek nem sikerült megvalósítania a világmegváltó álmait, de éppen ettől ezek az álmok és tervek kudarcba sem fulladhattak, vagyis örökké kristálytiszta ideák maradnak.
És mivel Tibi rengeteg naplót írt életében, ezek kimeríthetetlen forrásai lesznek a mélyenszántó, igazi emberi, és a világért aggódó értelmiségi gondolatoknak.
Én pedig megtettem mindent annak érdekében, hogy ezek a gondolatok minél több emberhez eljussanak, hiszen a halálát követő karácsonyra megjelentettem a könyvét magánkiadásban és szűk körben - barátok, munkatársak és rokonok - sokan olvashatták.
Egy szóval: elindult és zajlik az elengedés, de ez ugyanolyan kétségekkel jár, mint a kezdeti sokk, elutasítás és harag, ami a gyásszal ránk tört.
Ezt még az írásképemen is észreveszem. A füzetnek, amibe a naplójegyzeteimet kézzel leírtam, az elején az amúgy is ronda írásom keszekuszán követte a papír sorait. Most pedig azt látom, hogy a soraim egyre rendezettebbek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése