Amikor tegnap a kutyát sétáltattam a gyönyörű tavaszi napsütésben, meghökkentően egyszerű és kézenfekvő, de mégis döbbenetes felismerésre jutottam.
Valahogy megrökönyödve vettem észre, hogy lám, minden évben kitavaszodik.
Még ebben az évben is!?
Tavaly nem volt igazán nyarunk a gyermekem betegsége miatt. Észre sem vettük, hogy nyár van! Nem nyaraltunk, nem voltunk vízparton, nem pancsoltunk, mint mások.
A Facebookon mindig furcsálltam mások nyaralásról kitett tengerparti fotóit. Valahogy nem illett a képbe, de nemigen gondolkoztam rajta, hogy mások éppen mit csinálnak.
Talán Tibi fejében is megfordult, hogy mások nyaralnak miközben ő a betegségével küzd, hiszen az utolsó hetekig aktív volt a neten. Nem kérdeztem, nem beszéltünk róla, de lehet, hogy az ő fejében is az járt mások nyaralós képeit nézve, hogy ő talán már soha nem jut el hasonló helyekre.
De lehet, hogy az jutott eszébe, hogy milyen csodás helyen töltötte az utóbbi fél évet. Barcelonában, a tenger mellett, mégsem lehetett sok öröme benne. Kispénzű volt az ottani élethez képest, aggódó, szorongó és magányos.
Egyedül nem lehet élvezni a legparadicsomibb tájakat sem...
Az utolsó hónapokat már itthon töltötte, családi körben, és kérésére sosem hagytuk már magára.
Váltakoztak és ingadoztak a "fent és lent" hangulatai. Fizikailag egyre több kín gyötörte, de mégis hitt velünk együtt a csodában.
Egyszer azt mondta, anya ne aggódj, főnixmadárként fogok feltámadni a poraimból! Most legyengültem, fáj a hátam, de hidd el, összeszedem magam.
Ő szorongott, ő félt, mégis minket vigasztalt és erősített!
Egész nyáron őt ápoltuk, közben-közben felváltva dolgoztunk, és valahogy eltelt a nyár... és a nyár utolsó napján, augusztus 31-én a sok szenvedés véget ért.
Tibi szenvedése véget ért, a mi szenvedésünk azonban nem szűnt meg. És soha sem fog megszűnni. Sőt, igazán csak akkor kezdődött, amikor hajnali négykor utoljára simítottam meg a kissé már kihűlt homlokát.
Nem vettük észre a saját szenvedésünket jó darabig.
Olyan érzés volt ez, mintha sebző lábbal kellene hazavergődnünk egy viharos erdőből, és az igyekezetben, hogy mielőbb kijussunk a rengetegből, elfelejtkezünk a vérző lábainkról, csak hogy előre jussunk.
Tibi halála után rengeteg teendő kötötte le a figyelmünket. És ez a sok-sok teendő, a gyászhírek, az ügyintézés, a hamvasztás, a tátrai kirándulás, a templomi szertartás, Tibi könyvének megjelentetése a naplóiból - egészen karácsonyig lendületben tartott minket.
Aztán januárban még rengeteg munkám volt, de februártól rám szakadt a szörnyű érzés, hogy egyszerűen nem tudom, hogyan tovább.
Még a karácsony is meglepően jól eltelt, hiszen megjelent a Nők Lapjában is a karácsonyi novellája, és egy cikk róla.
Aztán egyszer csak már nem maradt semmi. Csak a végtelen űr és kilátástalanság!
Mintha az örök tél jött volna el.... És most mégis kisütött a nap??
Újra eljött a tavasz, amire nem is számítottam már. A természet újraéledt, és mi itt vagyunk, és élünk.
Talán majd egyszer fel tudjuk fogni, hogy az élet megy tovább?
Tibi képe itt a falon még évek múlva is jóképű és fiatal marad.
Mi pedig évről évre öregebbek leszünk. De ő nem.
És ami most még elképzelhetetlennek tűnik: az élet megy majd tovább.
Nem úgy mint most - élet és halál között zombiként vergődve, ahogy most érzem magam.
Hanem egyszer csak megmozdul majd bennem ismét valami életerő; új célok, új feladatok, új örömök.
