HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?

HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?


Rendszerint sokan vesznek minket körül, amikor gyászolunk, mégis végtelenül egyedül érezzük magunkat, azt érezzük, egyedül vagyunk! Ez egy érzékeny lelkiállapot, amelyben egyszerűen nem vesszük észre a segítséget kínáló kezeket. Akik pedig körülvesznek minket, rendszerint nem is tudják, mi az, amivel segíthetnek, és mi az, ami felkavaró lehet.

Hogy barátaid, szeretteid ne érezzék magukra hagyottnak magukat, szeretnék néhány fontos dolgot a figyelmedbe ajánlani, és néhány tévhitet eloszlatni arról, mivel segíthetsz.


1. HOZD FINOMAN SZÓBA!

Sokszor azt gondoljuk, jobb nem beszélni a veszteségről, mert az csak felkavarja a gyászolót. Ez nem így van. A gyász legellentmondásosabb felismerése, hogy ha már senki nem beszél arról, akit elvesztettünk, akkor mi is el fogjuk felejteni őt! Kapaszkodunk hát az emlékezésbe, vagyis nem akarunk felejteni, ragaszkodunk az elvesztett szerettünk emlékéhez. Ha egy kedves korábbi emlékeddel hozod szóba az elvesztett párt, gyermeket, vagy szülőt, ezzel finoman bátorítást adsz annak, hogy emlékezzetek együtt róla. Ha a gyászoló eltereli a témát, persze hagyd, hadd tegye! Eljön az ideje.

2. KÍNÁLD FEL A SEGÍTSÉGEDET!

Ez a legtöbbször - valamilyen suta módon - szóba kerül. Légy konkrétabb! Kínáld fel konkrétan, milyen segítséget ajánlasz! Túl általános, és közhelyes azt mondani, hogy "ha segítségre van szükséged, szólj". Ez az, amit udvariasan megköszön a gyászoló, és maga is elfelejt. A gyász egy érzékeny állapot, amikor zárkózottabbá válik mindenki. Mondj konkrétumokat a gyászolónak, például: "az ügyintézésben szívesen leveszem a válladról a teendőket" vagy "szívesen beszélgetek veled hetente egy-egy órát, csak hívj" stb.

3. KÉRJ A GYÁSZOLÓTÓL SEGÍTSÉGET!

Talán ez a legmeglepőbb tanács. Amikor valaki elveszíti a társát, gyermekét, szülőjét, akkor hirtelen rázuhan az a felismerés, hogy már nem fontos, és már nincs szükség rá többé! Amikor viszont valakitől segítséget kérnek, azzal azt éreztetik vele, hogy fontos. (Lásd Dale Carnegie Sikerkalauz c. könyvét - de az egy másik téma.) Ha segítséget kérsz tőle, megerősíted, hogy most is fontos, hogy ő van, mert teendője, feladata van.

4. NE KÉRKEDJ A SAJÁT BOLDOGSÁGODDAL!

Emberi gyarlóságunk, hogy szeretjük örömeinket megosztani a világgal. Megosztjuk a nyaralásunkról készült boldog fotókat, közzétesszük örömeinket, és azt hisszük, hogy ez másoknak is örömet okoz. De rendszerint inkább irigységet vált ki, és valljuk be, az is a célunk, hogy irigyeljenek. A gyász legszorongatóbb érzése, hogy "amíg én ilyen boldogtalan vagyok, mások élete csupa öröm". Ezért nem tud egy gyászoló úgy örülni más gyerekének, és más örömének sem akar részesévé válni. Ezért nem játszik szívesen a rokon gyerekekkel, akik korábban pedig felvidították. Ezen túl kell lenni, idő kell hozzá.

5. NE ÍTÉLKEZZ!

Könnyű megmondani kívülállóként, milyen formai és tartalmi előírásai vannak a mély gyásznak. Szerencsére már kevésbé formális világban élünk; nem kell egy évig feketében járnia senkinek, ha nem érzi belülről ennek a vágyát. De joga van talpig feketében járni bárkinek, aki így tudja megélni azt, hogy már semmi sem olyan körülötte, mint régen. Eljön az idő mindenre, a gyász levételére is. Lehet hogy fél év, lehet, hogy két év kell hozzá, lehet, hogy egy élet sem elég. Az első tavasz, az első születésnap fordulópontot jelenthet.

6. FIGYELD A TÁRGYAKAT!

A gyászhoz s a halál közeledtéhez érve egyre jobban eltávolodunk a tárgyaktól - egyfajta aszketikus módon. Halálos betegen a korábban fontos ruhadarabok, könyvek egyre inkább felesleges kacattá válnak a szemünkben. A gyászoló is megéli ezt az eltávolodást, szerettével együtt. Amikor már lassan ismét gyarló örömet tud érezni egy új, szép tárgy iránt, legyen az könyv, cipő, vagy márkás karóra, akkor egy fontos fordulóponthoz érkezett a gyász feldolgozása. A gyarló életöröm élvezete az élet szeretetének visszatértét jelzi. Ehhez is idő kell...

7. MUTASD KI A SZERETETEDET!

A gyász rendszerint az elhunyt egész környezetét megrázza, sok kérdőjel, önvád és ki nem mondott hibáztatás veszi körül a szeretett személy egész környezetét. Légy te az, aki kimondod, hogy az élők milyen fontosak, sőt egyre fontosabbak. Nyilvánítsd ki a szeretetedet és ragaszkodásodat, ahogyan csak tudod, még ha ez látszólag lepereg is a gyászolóról.

NB

NB:
AZ ALÁBB KÖZÖLT BLOGBEJEGYZÉSEK EGY RÉSZÉT A KORÁBBAN KÉZZEL ÍROTT NAPLÓMBAN JEGYEZTEM FEL A GYÁSZ FELDOLGOZÁSA FOLYAMÁN. AZÓTA SOK-SOK ESEMÉNY VITT ELŐRE, ÉS MOST ITT VAGYOK, HOGY MÁSOKNAK IS SEGÍTSEK. FELISMERVE, HOGY SZERETTEINK HALÁLA AZÉRT VAN, HOGY MÉLYEN MEGÉRTSÜK AZ ÉLET ÉRTELMÉT:
HOGY TÖRŐDJÜNK TÖBBET AZ ÉLŐKKEL!

2017. április 26., szerda

A pszichiáter bölcsessége

Voltam a pszichiáternél, akit a háziorvosom tanácsára kerestem meg.
Elég sokáig gondolkodtam, szükségem van-e rá. Nem szeretek magamra úgy nézni, mint aki segítségre szorul.

De úgy gondoltam, ha valaki felé nyújtanak egy segítő kezet, ne utasítsa vissza.

Körülbelül három héttel ezelőtt kértem időpontot. Ma eljött a nap.

Vegyes érzelmekkel készültem reggel. Rossz érzés, hogy valaki előtt fel kell tárnom a bennem zajló viharokat. Féltem attól, hogy a pszichiáter nem lesz bizalomkeltő, és nem tudok megnyílni.

Felszínesen meg nem lehet gyengének lenni, mert akkor csak felkavarodik valami, amivel aztán majd mit is kezdjek egyedül, magamra hagyva.


Amikor odaértem reggel nyolc órára, lassan szivárogtak befelé az emberek. A háromfős személyzetre (orvos és asszisztensek) odagyűlt percek alatt 8-10 beteg... Kezdődött a nagyüzem, ami minden orvosi ellátásra jellemző ebben az országban. A tömeggyógyászat.

Aztán bejutottam az orvoshoz. Nehezen indult a beszélgetés. "Miben segíthetek" vagy nem is tudom, mi volt a nyitókérdése. Aztán lassan-lassan előtört belőlem, ami nyár óta nem kapott utat. Nem zokogtam, mint ahogy pár hónapja még zokogtam volna. (Bár azokat a zokogásokat akkor is csak kivételes pillanatokban engedtem meg magamnak... ) 

Nem zokogtam, már nem tört fel belőlem olyan zabolátlanul a sírás, mint korábban, amikor Tibi méltatlanul korai halála szóba került. De csendesen könnybe lábadt a szemem és lassan kigomolyogtak belőlem a szavak, és el tudtam mondani, hogy mit érzek.


A pszichiáter pedig:
  • Okosan végighallgatott
  • Okosan végigkérdezett, kik állnak mellettem (gyerekeim részletesen, párom...)
  • Finoman rákérdezett a hitemre (Elveszítettem? Igen!)
  • Okosan javasolta, hogy lelkésszel vagy pszichológussal szánjak időt a feldolgozásra.
  • Együttérzően elmondta, hogy a gyerek elvesztése régen is nagy teher volt az anyák számára, amikor a csecsemőhalandóság magas volt. De sorstársak vették körül az anyákat - más anyák is hasonló dolgokat éltek meg. Ez a relativizálás valahogy segített.
  • Paradox módon mégis az a mondata volt a legfelszabadítóbb, hogy:

"Egy felnőtt gyermek elvesztése nagyon nehezen feldolgozható egy szülő számára. Sőt talán nem is lehet feldolgozni igazán."


Miért lett ez a mondat annyira felszabadító a számomra? 
Valahogy azért talán, mert belehelyezte ezt az elfogadhatatlan és felfoghatatlan szituációt a "normalitás" keretei közé.


Bele kell nyugodni abba, hogy az élet meg tovább, és Tibi gyönyörű, fiatal arca örökké fiatal marad?

Jó érzés volt, hogy a pszichiáter teljes 30 percet rám szánt.
Semmiségnek tűnik, de voltak mélységei ennek a beszélgetésnek.

A gyerekeimről, az unokámról, a jövőről beszélhettem, ami azért mégiscsak ott lapul a reménytelennek látszó jelen mögött.

De jó lenne ismét a jövő felé nézni!

Vissza kell nyernem a jövőbe vetett hitemet!



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése