Nagyon sokáig tépelődtem azon, vajon jó-e, ha a legsötétebb gondolataimat írásba foglalom.
Megszoktam, hogy nagyon ritkán mutatom ki a legmélyebb érzéseimet. Még magamnak is, ezt el kell ismernem.
A fiam halála életem legnagyobb megpróbáltatása!
De ha elolvasom, megdöbbenek azon, mennyire sok aggodalom, félelem, negatív érzelem jelenik meg ezekben. És megdöbbenek azon, hogy ezek az aggodalmak félelmek és negatív érzelmek bennem is megvannak.
Vajon jó-e az, hogy leírom ezeket? Csak egyre mélyebbre jutok azáltal, hogy papírra vetem, vagy éppen arra jók, hogy kiadjam magamból, megszabaduljak tőlük, és felszabaduljak, hogy tovább tudjam élni az életemet, ami nélküle örömtelenné, üressé és reménytelenné vált?
Az igazság az, hogy nem akarok tovább élni!
Fáradt vagyok, reményvesztett, és ami a legelkeserítőbb: nem látok előre.
Nincsenek terveim és céljaim. Belekapok ebbe-abba, Új-Zéland, álláskeresés stb. de az az igazság, hogy nem hiszek semmiben.
Azt érzem, hogy minden amit eddig magam elé tűztem, már megvalósult, vagy elszállta, vagy értelmetlenné vált...
Mindig sok gyereket akartam és jó anya akartam lenni. De nem tudom biztosan, hogy jó anya lettem-e. Mindig türelmetlen voltam az életem minden területén, és soha nem tudtam úgy kifejezni a szeretetemet, ahogy szerettem volna.
Ő nem tartott jó anyának. Apjánál maradhatott a válásunk után, "lemondtam róla" a béke kedvéért, az ő javát akartam szolgálni. ő kérte így és én engedtem a kérésének. De ezzel elszakadt a testvéreitől és nagymami oltalma alatt "egykeként" nőtt tovább. Minden második héten kocsiba ültem és elhoztam hozzám, múzeumokba jártunk és kirándulni vittem a gyerekeket, vagy strandra... Később Szarvason élveztük a kert és a vízpart előnyeit, de ő ezeket mindig úgy élte meg, hogy olyan dolgokat kap, amikre ő maga nem vágyott.
Magának való fiú volt. Jóképű, okos, szorgalmas, de ő középszerűnek és közepes képességűnek, nem elég szépnek és nem elég jóképűnek érezte magát.
Hipochonder volt. És ha belegondolok, nem is hipochonder volt, hanem beteges. Csernobil alatt én 5 hónapos terhes voltam vele, és igyekeztem zárt ajtók mögött kivárni, amíg elül a sugárzás. Mégis valami sérülhetett.
Pedig milyen jól indult minden! Meglepetés volt a fogantatása, de örömteli lett a meglepetés.
Egészségesen, jó súllyal, időre született. De aztán asztmatikus légzése miatt aggódtunk néhány hónapos korában, amikor náthás lett. Aztán lágyéksérve lett - nem szabadott sírni hagyni, nehogy kizáródjon. Egy éves kora előtt megműtötték, és ettől kezdve nyugodtabbak voltunk.
Élete során folyamatosan küzdött valamilyen kisebb-nagyobb betegséggel. Fülfájás minden megfázáskor - a meleg só sűrűn használatban volt nálunk. Felnőtt korában szemproblémák - Groeningenben az Erasmus ösztöndíj alatt folyamatosan csöpögtette a gyulladt szemlencséjét. Aztán a bőrproblémák...
Már daganatos volt, amikor pár melanóma-gyanús anyajegyet le kellett szedetnie - szerencsére a gyanú alaptalan volt.
Pedig sportos életet élt; állandóan próbák elé állította önmagát.
Rémes belegondolni, hogy 2013 tavaszán, mikor lefutotta a félmaratont, már alakulhatott benne a daganat! Amit novemberben diagnosztizáltak nála, amikor már 6,8 centis volt...
Előtte a rendkívül magas vérnyomása miatt már hónapokig folyamatosan szkennert hordott. És a vérnyomás probléma kivizsgálásának köszönhette azt, hogy felfedezték az ultrahangon a daganat jelenlétét.
De hogy jó-e az, hogy felfedezték, és még két éven át küzdött és küzdöttünk az életéért?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése