Neked hány életed van?

A macskáknak, mint mondják, kilenc életük van.

A szerencsés embereknek csak egy, amit viszonylag normális tempóban, viszonylagos nyugalomban és jólétben, kevés felkavaró újrakezdéssel élnek meg.

De aki elveszíti a fiatal, okos és ambíciókkal, tervekkel teli gyerekét a nagybetűs élet kapujában, az biztos hogy már sohasem fogja ugyanazt az életet élni.

Mindent ami addig fontos volt, meg kell kérdőjeleznie, újra kell kezdenie és újra kell fogalmaznia.

Meg kell kérdőjeleznie mindent, ami addig fontos volt, és jó esetben megtalálja a válaszokat és újra építi az életét, hogy megtalálja újra, ami igazán fontos.

Vagy beugrik az első villamos alá, ami egyrészt nem is olyan egyszerű.

Másrészt pedig nem segít megválaszolni a kérdéseket, hanem újabb kérdéseket generál.
Csak már nem a saját fejében, hanem a hátramaradókéban.
A szülei, a gyerekei, a barátai fejében, akikre ezzel áthárítja a gondolkodás terhét... 

Szóval jó esetben erre nem kerül sor, mert részben a félelem, részben a másokért érzett felelősség ezt a lépést megakadályozza.

Marad az élet, csak már kis betűkkel.

Egy olyan élet, amit addig nem lehet tovább élni, mintha mi sem történt volna.

És addig nincs megváltás, amíg nem tudunk továbblépni a saját fájdalmunkon.

Ennek szerintem egyetlen eszköze, amikor valaki máson tudunk segíteni.

Bármennyire is nehéz, el kell jutni ahhoz, hogy egy másik lelket meg tudjunk menteni, mert ez a megváltás a saját purgatóriumonkból.

Itt ezen a blogon keresztül, amit néhányan csendben követnek, úgy érzem, már egy-két lélekhez eljutottam. Van olyan is, akivel személyes levelezést folytatunk, de ez ritka. De nem baj, mert a gyászt mindenki máshogy éli meg, és a legtöbb ember csendben és magában tartja. 

A húgom azt mondta, én majd biztos kiírom magamból, és igaza lett.

"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (J.A.)

Ez az én vigaszutam.

És az élet újrakezdése.

És ha végiggondolom, az én életem eddig sem volt nyugalmas és változatlan.

Eddig hány életem is volt?

Az első a gyerekkorom, amikor kitűnő tanulóként harcoltam a szüleim szeretetéért és elismeréséért. 

Megtanultam valamit, ami harcossá tett. 

Az "imposztor szindrómát", amikor mindennap felteszed magadnak a kérdést: "Elég jó vagyok-e?"

És mindig igyekszel túlteljesíteni, magadnak is bizonyítani. Minden tantárgyból tanulmányi versenyt nyerni, nyelveket tanulni és 100 könyvet elolvasni. 

De mindig bizonyítani akarsz, magadnak és a világnak, mert legbelül nem vagy oké, mert mindig úgy érzed hogy kevés vagy.

A második életemet a küldöldi tanulmányaim során éltem meg, meg az első házasságomban. Mert még ezalatt házasságot kötöttem és megszületett az első gyerekem, aki szép, okos és csodálatos, és az első perctől az volt. (Nyugodt kisbaba, barátságos és mosolygós totyogó, kitűnő tanuló, sikeres menedzser, jó anya és majd még ki tudja mi minden lesz belőle.)

Angolból nyelvvizsgát tenni felsőfokon, második diplomát szerezni 3 gyerek mellett.

A gyerekeidnek a legkülönlegesebb ruhadarabokat megvarrni és megkötni, a legfinomabb süteményekkel hazavárni, elsőnek odaérni, ha felhív valamelyikük az éjszakában, hogy eltévedt. 

És néha túl száraz a sütemény, kicsit ferde a cippzár, és magad is eltévedhetsz, mire végre odaérsz. De a házasságom is tönkrement, szeretet nélküli volt ahol megcsaltak és én visszacsaltam, de ez nem gyógyította meg a lelkemet.

De még mindig bizonyítani akarsz, magadnak és a világnak, mert legbelül nem vagy oké, mert mindig úgy érzed hogy kevés vagy.

A harmadik életem a második házasságom volt. Az újrakezdés reményteli és szenvedélyes volt, teli olyan meglepetésekkel, mint egy kisbaba örökbefogadása meg egy meglepetés-baba 40 évesen... Álmaim vízparti nyaralójában töltöttünk minden hétvégét, és egy gyönyörű lakásban élhettünk, Budán, ahol a még a terasz is minimum húsz négyzetméteres volt. 

De pár év múlva iszonyú pokollá vált az életünk, amelyben minden felelősség az én vállamat terhelte és a férjemben  lévő feszültség alkoholba és agresszivitásba fordult. Mindezt megnehezítette, hogy a szakmámban, a munkában is egyre nehezebben találtam a helyem. Elhíztam, elnehezedtem, belekeseredtem és belefáradtam a sok küzdelembe és ez fizikailag is megbetegített. Két "daganatmegelőző állapotú" tumort távolítottak el belőlem, több heti folyamatos vérzést követően.

A negyedik életem a boldogság kereséséről szólt meg az újrakezdésről. De nem boldogság jött, hanem a mindennapos küzdelem a korábbiakhoz képest korlátozott anyagiak miatt, a tizenéves kislányom gondjai miatt, az örökbefogadott gyerekünk tanulmányi kudarcai miatt, és Tibi betegsége és halála miatt. Amiben mellettem volt a párom, aki a harmadik férjem, de ilyen lelkiállapotban nem tudom, ez igazán segít-e. Az talán sokat segít, hogy kitart mellettem és általa szélesedett a szeretteim köre - új unokákkal is.

Azt hiszem egy átlagos életben ennyi minden amit itt fent felsoroltam, már bőven több, mint ami sok!

De nincs vége ennek a szappanoperának, amit az életemnek mondhatok.

Az ötödik életem itt Londonban folytatom, teli jó dolgokkal és mindennapos sikerekkel és örömökkel, de teli küzdelekkel. 

De legalább segíthetek másoknak, és ez a fontosság és talán a nélkülözhetetlenség érzésével tölt el, minden nap. 

Még nem tudom, hogy alakul. 

Biztató, de még nagyon küzdelmes.

És segít feldolgozni, hogy elveszítettem a gyerekemet. 

Mások gyerekeihez kötődöm, de ez már nem olyan kockázatos, ezt nem lehet elveszíteni.
Vagy nem olyan mély a kötődés, ezért nem lehet mély a seb...

Még mindig bizonyítani akarok, magamnak és a világnak, mert legbelül még mindig nem vagyok oké, mert én mindig úgy érzem, hogy kevés vagyok. 

Pedig annyi mindent értem el az életemben, ami öt életre is elég lenne!

Nem sok ember tudná mindezt utánam csinálni.

Jó lenne már ennyi küzdelmes évtized után végre az élet napos oldalán sétálni!

Hospice tanulságok: Mit tennék másképp?

Egy év után tegnap megint írtam ebbe a blogba.

Egy éve még magam sem láttam, hogy van kiút.

Úgy éreztem az egyedüli reális elvárás és eredmény az lehet, hogy stagnálok és túlélem a mindennapokat.

De most egy év után, visszatekintve az egész évre, meg mindenre (ami máig hihetetlen, de megtörtént) már úgy látom, hogy kezd valami fény derengeni a sok-sok, és kikerülhetetlen, már három éve tartó kontempláció - elmélkedés és merengés eredményeként.

Leginkább azt érzem hasznosnak, és talán mások számára is használhatónak, ha összefoglalom, mire jutottam, mi mindent tennék másképpen.

Elváltam, a gyerekem nem velem nőtt fel, erre mégis kikerülhetetlenül került sor az életünkben.

Magam is elvált szülők gyerekeként nőttem fel, és az életünk a húgommal ajtócsapkodások, ordítások, a másik szobából áthallatszó verekedések zaja mellett folyt a válás alatt. 

A válás után pedig folytak a szüleink közötti rosszindulatú üzengetések a fejünk fölött; néha pedig a bevonásunkkal, kihasználásunkkal. Ezt akartam elkerülni.

Így amikor a saját házasságomban már semmi szeretet nem maradt,  és magamra maradtam a  mindennapos problémákkal, néhány éves kínlódás után az egyetlen kiút az volt, hogy a lehető legbékésebben kilépjünk ebből az egymást és önmagunkat is emésztő, marcangoló kapcsolatból. 

A békés válás úgy tűnt, úgy valósítható meg, ha egyik gyerekem a három közül a férjemmel marad. Ezzel sajnos elválasztottuk a testvéreket, amit utólag nagyon bánok.

Mert ebben az alkuban mindannyian áldozatok voltunk, de a legnagyobb áldozatot Tibi hozta.

A testvérek minden hétvégét együtt töltöttek, hoztuk-vittük őket, és úgy tűnt, viszonylag békéssé vált mindannyiunk élete. 

Közösen nyaraltam velül Korfun, ahol rengeteget hülyéskedtünk a tengerparton és az esti bulikon.  Tibi bejutott az egyik legjobb hatosztályos gimnáziumba. Aztán 15 évesen Amerikában töltötte apja barátainál a nyarat, később  egyetemistként az Erasmusra én vittem ki kocsival Hollandiába, az öccsével felváltva vezettünk, este Prágában csavarogtunk.

Amikor egyszer a barátjával a Pilisben eltévedtek egy éjszaka és hajnali háromkor felhívott, azonnal beültem a kocsiba, hogy megkeressem és hazahozzam őket...

Szóval úgy tűnt, testileg és lelkileg is egészséges maradt a kapcsolatunk folyamatosan.

Amikor 27 évesen beteg lett, talán sokkal többet tehettem volna, de nem tudom hogy mit.

Pénzem épp nem nagyon volt - egy vállalkozást indítottam ami eléggé bicegett pénzügyileg, és soha nem is hozta a megálmodott számokat, eredményeket. Ez önmagában is sajnálatos, de egy ilyen betegség mellett katasztrofális, mert az anyagi tehetetlenség még jobban gúzsba kötött.

A legjobban azonban arra gondolok nagyon fájó szívvel, hogy mennyire tehetetlen voltam a gyerekem testi leépülésénél segítséget nyújtani. 

Iszonyú lelki tehertétel volt (talán ez az amit soha nem fogok tudni kiheverni) a sportos, fiatal gyönyörű fiam trombózisos combjait fáslival tekergetni, a haját hátradőlve az ágyban megmosni, vagy a mankót trükkösen a hóna alá játszani, ha mosdóba akart menni. 

Mentőt hívni, ha rosszabbodott az állapota, és nyugalmat erőltetve órákat ülni a "sürgősségin", ahol (ezt mindannyian tudtuk, de nem mondhattuk ki) már semmit nem tudtak tenni, hiszen túl voltunk két műtéten, két kemon,  egy sugárkezelésen, és a tudatán kívül már minden szervén elhatalmasodott a kór. Nyaki nyirokcsomók, csontkinövések a vállán... 

"Nő a szárnyam, anya!" mondta ferde mosollyal, és csak a háta mögött mertünk ezen sírni.

Mit tettem volna másképpen, ha ez volt a helyzet, és ezen a Jóisten (igen ő sem!!) tudott változtatni?

A testvérei kerülték, hogy ebben az állapotban lássák.

Akkor ezt nem értettem, és nehezteltem is rájuk emiatt, mert azt gondoltam, hogy minden Tibivel töltött pillanatnak örülni kell.

De már megértem, ez önvédelem volt, mert ha azokat a napokat ők is vele töltötték volna, most ők is sebzetten és tehetetlenül gondolnának vissza erre a szörnyűségre - a rák szemük előtt zajló kíméletlen testi rombolására.

Erre nem voltak felkészülve.

Erre senki nem lehet felkészülve, erre nincsen tanfolyam, és nem is lehet ilyesmire felkészülni.

Egészségügyi képzettséggel fel lehet vérteződni.Tibi szerette is ha a családból az egészségügyisek voltak "ügyeletben" mellette. És ezért szerette volna, ha bejuttatjuk egy kórházba. Az utolsó hetet ott is töltötte. 

Pedig a mentősök nem akartak felmászni érte a lépcsőn az ötödik emeletre, ahonnan hordszéken vitték le.

A kórházi dolgozók és a háziorvosa emberséges igyekezete segítette abban, hogy kórházba kerülhessen. 

Hiszen az egészségügynek már semmi teendője és eszköze nem volt az állapota javítására. De megkapott mindent - amúgy égési sérülteknek fenntartott vízágyat a felfekvések ellen, lélegeztető eszközöket, mosdatást és  forgatást...

Mégis mit tehettem vagy tehettünk volna másképp?

Ezt most összefoglalom, magam okulására is.

Mielőtt a kórházba került egy hétre a halála előtt, sokat feküdt otthon a szobájában és rendszerint azt kérte, hogy ne zavarjuk. 

Egy darabig még postolgatott a facebookon.
Amikor azt láttam, hogy már elmaradtak tőle a vélemények és megosztások, már vérzett a szívem.
Utólag derült ki a naplójában, ekkor írta a "Nem vagyok mát itt, csak egész Odaát" című versét, amit később a templomi búcsúztatásán és az újság gyászrovatában is idéztünk tőle - sokak csodálatára, hiszen olyan szép, igazi profi mű. 

Fájdalomban született, mint minden igazi művészeti alkotás.

Mit tehettem volna, hogy ezek a napok ne csak csendes és reménytelen agóniában teljenek?

1. Hihetetlen, de az hiányzik a legjobban, hogy nem fújtunk szappanbuborékot!!

Ez egy kicsit légzőgyakorlat is, kicsit szenzoros motiváció, és vidám, önfeledt játék lehetett volna.

2. Több fagyit, finomságot hozhattam volna. Bár ez nehéz, mert nem volt édesszájú, és nem élvezte már az ízeket. Egy-egy finom húsleves is már kényszer volt. "Egyél, erősödj!" ez volt a jelszó és ez elvette az ételek élvezetét.

3. Társasjáték, kártyázás, új szellemi kihívások, műveltségi vetélkedők - egy testileg gúzsba kötött de szellemileg friss érteliséginek ez felemelő.

4. Versolvasás, folytatásos történetek vagy egy egész könyv (regény vagy életrajz) felolvasása. Bár ez utóbbi lehet hogy éppen azzal szembesít, ami mással megtörtént, de vele meg már nem fog?

5. Versírás, képregény vagy kollázs alkotása, képek vagdosása és vicces egymás mellé illesztése, mellé egy történet kitalálása.

6. Jó beszélgetések; okos kérdéseket kellett volna feltennem, olyan dolgokról, amiket nem kérdeztünk meg egymástól, de akkor gúzsba kötötte a gondolataimat a tehetetlenség. 

Kártyákat készítenék, húznánk belőlük, és órákig beszélgetnénk!

Például: 

- Mi volt életed legmegdöbbentőbb élménye?

- Mitől féltél a legjobban kisgyerekként?

- Ki volt a legjobb barátod az úvodában és mit szerettél benne?

- Mi az amit eltitkolál előlünk kiskorodban?

- Mire voltál a legbüszkébb az iskolában? 

satöbbi.

Most, utólag nagyon okosnak érzem magam.
Kár, hogy csak most utólag!

Mennyi élményt lehetett volna az utolsó napokba is beleszorítani!!

Aki már mindig fiatal marad

Valami történik, játszódik bennem folyamatosan.

Mi az, ami miatt itt ülök hajnali négykor a számítógép előtt, mert írni akarok, mert már egy éve nem írtam ebbe a blogba semmit?

Négykor, itt Londonban, ami otthon 5 óra. De Londonban vagyok, ami a megbékélésem fontos helyszíne.
Itt találtam meg a helyem, az utóbbi egy éves teljes vibrálás és útkeresés után.

Pedig három éve, hogy tart a gyász, de az utolsó év volt a transzformáció éve.

Új küldetést, munkát és hivatást találtam, ami alázatosabbá tett, és amelyben mindennap hasznosabbnak érzem magam, mint a korábbi életemben.

Egy éve írtam ebbe a blogba legutóbb, és egy éve keresem azt az utat, ami kilépés az életemből, és mégsem.
Hiszen itt vagyok és élek, sőt azt kell mondanom, boldog és kiteljesedett életet élek.

Ugyanaz a nevem, ugyanazok a rokonaim, de mások teljesen a barátaim, a munkatársaim és támogatóim.

De kezd derengeni a fény, és már látom magam körül mások fájdalmát is.

Saját gyerekeimét, a fiam testvéreinek a fájdalmát és elveszettségét is, akik ugyanúgy végigmentek a hullámvasuton, de nem együtt mentünk.

Sokkal több segítséget nyújthattunk volna egymásnak, de nem tettük!

Mert mindenki, aki érintett, a saját fájdalmát élte meg és a saját tempójában, és ezek az utak csak ritkán voltak párhuzamosak.

Bár az lenne a logikus, hogy mi, túlélők egymás kezét fogva zuhanjunk a semmibe, mi egymás kezét elengedve zuhantunk ebbe a semmibe...

Mindannyian más életszakaszban tartottunk, amikor a hihetetlen és visszafordíthatatlan bekövetkezett, és csak a mesében meg a filmekben van olyan, hogy ilyenkor egy teremben összegyűlik az összes szereplő, ahol egy magasabb elme (pl. Poirot) elmondja és a helyére teszi az összefüggéseket.

A valóság más. Itt mindenki saját maga dolgozza fel a bűntudatát és néz szembe vele, vagy ösztönösen, önvédelemből fordul el a szembenézéstől.

Mert bűntudat az mindig mindenkinél van. Van aki szembenéz, és van, aki elfordul tőle, mert úgy kényelmesebb. De van!

Sheryl Sandberg ír a férje korai halálának tapasztalatait megosztva A B Terv című könyvében. Neki a psziciátere segített megérteni, hogy a gyász feldolgozásában a 3P-vel kell szembenézni (már nem emlékszem az eredeti kifejezésekre, de a lényeg kb. ez:

1. Az önvád - hogy én tehetek róla, ha én akkor nem úgy tettem volna... akkor most... 

2. Ennek a kiterjesztése minden másra - hogy ez minden helyzetben így van, én mindig cserben hagyok másokat, én mindig stb

3. A Permanencia - hogy ez mindig is így volt és így lesz.

Valóban, részletesen ízekre szedve mindezeknek a mindennapos végiggondolásáról szólt az utóbbi három évem.

Például, hogy eladhattam volna a lakásomat, amikor már Tibi beteg volt és külföldön kezelték, de éppen nem volt pénzem még meglátogatni sem.

Mi változott volna? Talán együtt röhögcsélünk, sétálunk a tengerparton pár héten át, néhány önfeledt percet szerezve neki, de az is lehet hogy nem?

Hiszen már felnőtt ember volt,  kirepült, a betegsége előtt már egy évtizede, hogy elengedtük a nagybetűs életbe. 

Saját lakása volt, saját baráti köre és életritmusa.

Nem voltak közös nyarlásaink, kirándulásaink, ki tudja ez nem lett volna-e erőltetett és unalmas együttlét. 

Most pedig itt lennék lakás, egzisztencia nélkül, pedig bármennyire nem akartam, még úgy tűnik, élnem kell.

És nemcsak én, de a többi családtag sem rúgott fel mindent maga körül.
Mindenki élete és egzisztenciája ment tovább a maga útján. És talán ez a helyes? Normális? Én sem vagyok kivétel.

Van egy könyv, amit most olvasok: Michelle Obama is nagyon mély gondolatokat oszt meg az ő gyászáról. A 26 éves barátnőjét és 55 éves apukáját egy éven belül veszítette el.

"Fájdalmas dolog tovább élni, miután valakid meghalt, egyszerűen így van.

Fájó dolog végigsétálni a lakáson és kinyitni a hűtőszekrényt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy megmosni a fogadat. Az ételeknek nincs többé íze. A színek kifakulnak. A zene bántó, és minden emlék is. Csak bámulsz valamit, amit máskülöben csodásnak látnál - a lilás alkonyi eget, vagy a gyerekekkel teli játszóteret - és ez mind csak fokozza a veszteséged érzését. A gyász annyira magányos érzés..."

Magányos érzés, de mégis sokmindenkinek vannak halottai; többé vagy kevésbé közeli hozzátartozói.

Szerencsére ritka, hogy egy szülő a sajt gyerekét veszítse el, tanult, művelt, okos és szép gyermekét, aki még csak az élet kapujáig jutott el, de nem léphetett át rajta, valamilyen rejtélyes és igazságtalan okból. 

De ő már mindig szép és fiatal marad.

Mint Lady Diana, aki már ráncos-elegáns, de mégiscsak velem egykorú hölgy lenne. De mivel fiatalon meghalt, ő már örökké szép és fiatal marad.

Mint az én fiam, akinek a képével naponta szembesülök a számítógépem képernyővédőjén.

És már minden nap szebbnek látom.
Már kezdem elfogadni, hogy ő mindig ilyen szép marad, amíg mi körülötte mind megöregszünk és megcsúnyulunk majd.