HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?

HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?


Rendszerint sokan vesznek minket körül, amikor gyászolunk, mégis végtelenül egyedül érezzük magunkat, azt érezzük, egyedül vagyunk! Ez egy érzékeny lelkiállapot, amelyben egyszerűen nem vesszük észre a segítséget kínáló kezeket. Akik pedig körülvesznek minket, rendszerint nem is tudják, mi az, amivel segíthetnek, és mi az, ami felkavaró lehet.

Hogy barátaid, szeretteid ne érezzék magukra hagyottnak magukat, szeretnék néhány fontos dolgot a figyelmedbe ajánlani, és néhány tévhitet eloszlatni arról, mivel segíthetsz.


1. HOZD FINOMAN SZÓBA!

Sokszor azt gondoljuk, jobb nem beszélni a veszteségről, mert az csak felkavarja a gyászolót. Ez nem így van. A gyász legellentmondásosabb felismerése, hogy ha már senki nem beszél arról, akit elvesztettünk, akkor mi is el fogjuk felejteni őt! Kapaszkodunk hát az emlékezésbe, vagyis nem akarunk felejteni, ragaszkodunk az elvesztett szerettünk emlékéhez. Ha egy kedves korábbi emlékeddel hozod szóba az elvesztett párt, gyermeket, vagy szülőt, ezzel finoman bátorítást adsz annak, hogy emlékezzetek együtt róla. Ha a gyászoló eltereli a témát, persze hagyd, hadd tegye! Eljön az ideje.

2. KÍNÁLD FEL A SEGÍTSÉGEDET!

Ez a legtöbbször - valamilyen suta módon - szóba kerül. Légy konkrétabb! Kínáld fel konkrétan, milyen segítséget ajánlasz! Túl általános, és közhelyes azt mondani, hogy "ha segítségre van szükséged, szólj". Ez az, amit udvariasan megköszön a gyászoló, és maga is elfelejt. A gyász egy érzékeny állapot, amikor zárkózottabbá válik mindenki. Mondj konkrétumokat a gyászolónak, például: "az ügyintézésben szívesen leveszem a válladról a teendőket" vagy "szívesen beszélgetek veled hetente egy-egy órát, csak hívj" stb.

3. KÉRJ A GYÁSZOLÓTÓL SEGÍTSÉGET!

Talán ez a legmeglepőbb tanács. Amikor valaki elveszíti a társát, gyermekét, szülőjét, akkor hirtelen rázuhan az a felismerés, hogy már nem fontos, és már nincs szükség rá többé! Amikor viszont valakitől segítséget kérnek, azzal azt éreztetik vele, hogy fontos. (Lásd Dale Carnegie Sikerkalauz c. könyvét - de az egy másik téma.) Ha segítséget kérsz tőle, megerősíted, hogy most is fontos, hogy ő van, mert teendője, feladata van.

4. NE KÉRKEDJ A SAJÁT BOLDOGSÁGODDAL!

Emberi gyarlóságunk, hogy szeretjük örömeinket megosztani a világgal. Megosztjuk a nyaralásunkról készült boldog fotókat, közzétesszük örömeinket, és azt hisszük, hogy ez másoknak is örömet okoz. De rendszerint inkább irigységet vált ki, és valljuk be, az is a célunk, hogy irigyeljenek. A gyász legszorongatóbb érzése, hogy "amíg én ilyen boldogtalan vagyok, mások élete csupa öröm". Ezért nem tud egy gyászoló úgy örülni más gyerekének, és más örömének sem akar részesévé válni. Ezért nem játszik szívesen a rokon gyerekekkel, akik korábban pedig felvidították. Ezen túl kell lenni, idő kell hozzá.

5. NE ÍTÉLKEZZ!

Könnyű megmondani kívülállóként, milyen formai és tartalmi előírásai vannak a mély gyásznak. Szerencsére már kevésbé formális világban élünk; nem kell egy évig feketében járnia senkinek, ha nem érzi belülről ennek a vágyát. De joga van talpig feketében járni bárkinek, aki így tudja megélni azt, hogy már semmi sem olyan körülötte, mint régen. Eljön az idő mindenre, a gyász levételére is. Lehet hogy fél év, lehet, hogy két év kell hozzá, lehet, hogy egy élet sem elég. Az első tavasz, az első születésnap fordulópontot jelenthet.

6. FIGYELD A TÁRGYAKAT!

A gyászhoz s a halál közeledtéhez érve egyre jobban eltávolodunk a tárgyaktól - egyfajta aszketikus módon. Halálos betegen a korábban fontos ruhadarabok, könyvek egyre inkább felesleges kacattá válnak a szemünkben. A gyászoló is megéli ezt az eltávolodást, szerettével együtt. Amikor már lassan ismét gyarló örömet tud érezni egy új, szép tárgy iránt, legyen az könyv, cipő, vagy márkás karóra, akkor egy fontos fordulóponthoz érkezett a gyász feldolgozása. A gyarló életöröm élvezete az élet szeretetének visszatértét jelzi. Ehhez is idő kell...

7. MUTASD KI A SZERETETEDET!

A gyász rendszerint az elhunyt egész környezetét megrázza, sok kérdőjel, önvád és ki nem mondott hibáztatás veszi körül a szeretett személy egész környezetét. Légy te az, aki kimondod, hogy az élők milyen fontosak, sőt egyre fontosabbak. Nyilvánítsd ki a szeretetedet és ragaszkodásodat, ahogyan csak tudod, még ha ez látszólag lepereg is a gyászolóról.

NB

NB:
AZ ALÁBB KÖZÖLT BLOGBEJEGYZÉSEK EGY RÉSZÉT A KORÁBBAN KÉZZEL ÍROTT NAPLÓMBAN JEGYEZTEM FEL A GYÁSZ FELDOLGOZÁSA FOLYAMÁN. AZÓTA SOK-SOK ESEMÉNY VITT ELŐRE, ÉS MOST ITT VAGYOK, HOGY MÁSOKNAK IS SEGÍTSEK. FELISMERVE, HOGY SZERETTEINK HALÁLA AZÉRT VAN, HOGY MÉLYEN MEGÉRTSÜK AZ ÉLET ÉRTELMÉT:
HOGY TÖRŐDJÜNK TÖBBET AZ ÉLŐKKEL!

2017. június 1., csütörtök

Semmi nem lesz a régi

Nagyon közhelyes, de tényleg így van; már soha többé semmi nem lesz a régi.
A gyereked elveszítésével már soha semmi nem lesz olyan, mint régen.


Nem lesz olyan akkor sem, ha a szüleidet veszíted el, vagy a legjobb barátodat. De valahogy előbb-utóbb meg tudsz talán békélni azzal, hogy elveszítetted őket, és az életed megy tovább.
Biztos hogy nem igazán a "régi kerékvágásban" zajlik tovább, de általában nem siklik ki.
A gyereked elveszítésével viszont biztos, hogy egész más vágányon zajlik minden a továbbiakban.

Nem tudom azt állítani, hogy jó-e ez, vagy rossz. 

Vannak dolgok, amik kitisztulnak hirtelen, és már nem tükör által homályosan látod, kik az igazi barátaid, hanem kristálytisztán. És lesznek új barátságok, új kihívások, új sikerek, és ez bizakodással tölthet el.


De lesznek új kudarcok is, mint ahogy korábban is érhettek kudarcok. "Aki nem dolgozik, csak az nem hibázik" - amint a szólás tartja. 

Miért ne érnének kudarcok, hiszen az élet zajlik tovább? De a kudarctűrő képesség, legalábbis az én tapasztalatom szerint, nagyon legyengül. Hogy ez átmeneti állapot-e? 

Hogy visszatér-e a korábbi ütőképességünk, rezilienciánk? Ezt nem tudom. És szerintem senki nem tudja. Mert mindenki más, és ahogy mindenki máshogy tűrte korábban is az élet kisebb-nagyobb csapásait és pofonait, és ez a kudarctűrő-ütőképesség nem fog javulni egy ilyen sokk után.

Én most ott tartok, hogy egy olyan mindennapos probléma, mint például a bankom átállása egy új netbankár verzióra, amelybe pár napig (valószínűleg a banki rendszer "tökölése" miatt) nem tudok a megszokott módon belépni, ki tud borítani. Ilyen korábban nem történt velem.

Most viszont érzelmileg felkavar és bár racionálisan tudom, mit tehetek és mit fogok tenni, (pl. felhívom pár nap múlva az ügyintézőt) teljesen magamba omlok.  

Ilyen korábban nem fordult elő velem, ezért meglep, mert nem ismerek magamra.


Hasonló érzékenységet tapasztalok magamon, amikor másokat (egyszer csak azon kapom magam) hogy irigylek valamiért. 

Amióta meghalt a fiam, azóta mások relatív boldogsága abszolút irigylésre méltó állapottá vált a szememben, ami szokatlan módon képes felkavarni.


Nem tudom még, hogy lehet úgy folytatni az életet, ha kivész belőlünk az optimizmus és a bizakodás,  az abban való hit, hogy a dolgok majd egyszer jobbra fordulnak.
Most olyan érzéseket ismertem meg, mint a gyanakodás, pesszimizmus és irigység.

Ez szörnyű! Nem ismerek magamra. Elszörnyedek néha önmagamon!
Pedig 20 hónap eltelt a fiam elveszítése óta. 

De néha azt érzem, mintha egyetlen hét sem telt volna el.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése