Előző naplóbejegyzésemkor azt gondoltam, hogy ha hagyom a felszínre törni a legsötétebb gondolataimat, azzal csak egyre lejjebb kerülök a saját érzéseim poklába.
De nem. Azzal, hogy kiírtam magamból csak megkönnyebbülést éreztem.
Azt éreztem, hogy kicsit kívülről tudok rátekinteni arra, hogy mi is játszódik le bennem, és ezzel ezt könnyebb elviselni.
De nem. Azzal, hogy kiírtam magamból csak megkönnyebbülést éreztem.
Azt éreztem, hogy kicsit kívülről tudok rátekinteni arra, hogy mi is játszódik le bennem, és ezzel ezt könnyebb elviselni.
Amitől a legjobban szenvedek, az a felszínen zajló színjáték. Már a fiam halála előtt is megviselt, hogy nem mutathatom ki, mi játszódik le bennem.
Én őt féltettem, ő engem; mindannyian, az egész családunk minden tagja egy kimondatlan közös megegyezésen alapuló, jóindulatból fakadó, de mégis hazug színjáték résztvevői volt.
Azt hittem, a fiam halálával kitör majd belőlem a belül tartott és lefojtott sok keserűség.
De a helyzet úgy hozta, hogy tíz nappal a halála után egy jóval előtte leegyeztetett tréninget kellett megtartanom. És bár a tréning folyamán két egész napig nyeltem, és nem engedhettem a felszínre a bennem zajló végtelen keserűséget, nem engedhettem át mindezt egy láthatatlan zsilipen. Pedig bármi előhozhatta volna, ha gyerekek kerültek szóba, ha jogászról, nyelvtanulásról vagy Barcelonáról esett szó,.. bármi beindíthatta volna a könnyeimet, ha hagyhatom, de nem engedhettem meg, hogy egy pillanatra is elgyengüljek.
De a helyzet úgy hozta, hogy tíz nappal a halála után egy jóval előtte leegyeztetett tréninget kellett megtartanom. És bár a tréning folyamán két egész napig nyeltem, és nem engedhettem a felszínre a bennem zajló végtelen keserűséget, nem engedhettem át mindezt egy láthatatlan zsilipen. Pedig bármi előhozhatta volna, ha gyerekek kerültek szóba, ha jogászról, nyelvtanulásról vagy Barcelonáról esett szó,.. bármi beindíthatta volna a könnyeimet, ha hagyhatom, de nem engedhettem meg, hogy egy pillanatra is elgyengüljek.
Nem hagyhattam, hogy zokogva összerogyjak, mert ha előjött volna, ami bennem játszódik, többé nem tudtam volna talpra állni!
Sem szó szerint, sem érzelmileg, sem szakmailag. Soha...
Így aztán ezen a kemény próbatételen átjutva visszamentem a céghez is dolgozni, ahol szerződésem volt. És néhány gyenge pillanattól eltekintve soha nem mutattam ki emberek között a fájdalmamat! A cég pedig - egy amúgy is intrikus és pletykás szervezet - álszentnek, hazugnak, érzéketlennek és hiteltelennek bélyegzett a hátam mögött; értetlenül fogadva és rosszul értelmezve a fegyelmezettségemet.
Mára pedig odáig jutottam, hogy a legsötétebb pillanatokban magam sem tudom már, mi az igaz abból amit érzek, és amit kifelé mutatok.
Bizonyos, a felszínen is látható jelei vannak a gyászomnak. Amióta a gyermekem meghalt, mindig feketében járok, feketében és fehérben, ami a kívülállók számára egy szabványos business-look öltözet részének látszik.
Belül pedig folyamatosan zokogok. Néha óránként tör rám, néha csak esténként, és van, amikor a reggeli kutyasétáltatás közben.
Már nem tör rám olyan több órán át csillapíthatatlan, vigasztalhatatlan sírógörcs, mint a kezdeti hetekben. Amikor még magamat is megleptem, mert olyan abbahagyhatatlan sírás jött rám, aminek nem láttam a végét órákon át....
Talán éppen ettől féltem magam és a környezetemet is. A külvilág felé nem mertem a felszínre engedni a bennem zajló keserű kétségbeesést. És a kívülállók számára mindez bizonyára ridegséget és álszentséget sugárzott. Azok számára, akik nem tisztelik a gyászt, és nem értik meg, mennyire intim, egyedi, csak belül megélhető és zajló folyamat is a mély gyász. Különösen egy gyermek elvesztése, aki még csak nem is drogozott, akinek semmi bűne nem volt; aki csak küzdött, álmodozott, tanult és teljesített!
Azt hiszem, a legnagyobb feladat, ami előttem áll:
A MAGAM SZÁMÁRA VILÁGOSSÁ TENNI, MIT ÉRZEK VALÓJÁBAN.
Nem a felszínen, nem kifelé, hanem amit legbelül érzek, igazán. Ki kell mondani azt is, ha tehetetlen gyűlöletet érzek mindenki iránt, aki boldog, mert ez most nem relatív, hanem abszolút érték lett a szememben.
Mert amíg nem történik meg a szembenézés mindennel, amit most érzek; hogy nem fog soha többet rám találni az életöröm és a remény, a tervezés, a tervezgetés és az előretekintés képessége!
Minden álmomat és célomat elvesztettem a gyerekem álmainak eltemetésével!!
Nem tudom még, hogyan fogok tudni továbblépni. Nem tudom, akarok-e még tovább élni egy olyan világban, ahol ő nincs!
Nem tudom még, hogy lehet-e erről a holtpontról (szó szerint: HOLT-PONT) egyáltalán továbblépni.
Most még csak azt érzem, hogy az eddigi életemnek VÉGE.
Nem tudom, mi jöhet ez után. Elveszítettem a bizakodásomat az élet értelmébe, az értelmes célokba vetett hitemet és bizalmamat!!
