Ma lenne Tibor 34 éves.
Persze ha lenne értelme megünnepelni a 34. születésnapját annak, aki 29 évet élt.
De anyaként biztos vagyok, hogy minden évben ezen a napon, amikor augusztus 8-án reggel a kisbabám megszületett, ezzel az emlékkel fogok kelni és feküdni.
1986. augusztus 7-én, vagyis az előző napon voltam a szokásos orvosi vizsgálaton, amikor az orvosom megállapította, hogy a méhszájam elkezdett egy centimérernyire kinyílni, és hamarosan várható az amúgy is időszerű - szülés.
Ez persze örmteli hír. Nincs nehezebb egy túlhordásnál, amikor már mindenórás terhesként semmire nincs kedve és ideje egy kismamának.
Igen ám, de a vizsgálatra az akkor hároméves kislányommal mentem, aki egy mintagyerek volt, nem rosszalkodott, de mégiscsak furcsa volt vele hazabuszozni, összeszorított (méh?) szájjal attól tartva hogy bármelyik pillanatban elfolyhat a magzatvíz.
Apa aznap ráadásul nem ugyanott, Veszprémben volt a munkahelyén, hanem orosz üzleti vendégeket kísért a Keszthelyi kastélyba, estére vártuk haza. És nem volt akkoriban mobiltelefon, sőt vonalas telefon is csak a szomszédnál volt legközelebb, de onnan sem tudtam volna a férjemet felhívni.
Mert bármily hihetetlen, de akkoriban neki sem volt mobiltelefonja. Ahogy akkoriban senkinek nem volt.
Nos, a hároméves nagylányom szépen és okosan fogta a kezemet, engedelmesen felszállt velem a buszra és hazaértünk vele minden gond nélkül.
Én jobbnak láttam gyorsan ágynak dőlni, hátha lelassítom ezzel az események folyását.
De a hároméves kislányom érthetően nem akart ledőlni velem, hanem le akart menni az udvarra játszani. Ma ez is elképzelhetetlen, hogy egy társasházi udvaron egy gyerek a szülők nélkül játszadozik, de abban az időben az emberek figyeltek egymás gyerekére és senkiben fel sem merült, hogy valami gond vagy "helyzet" van.
Nem is volt "helyzet". A gyerek odalennt játszott, aztán vacsorára hazajött. Este apa gond nélkül hazaért, és reggelig nyugovóra tért az egész család.
Pontosabban reggel hatig, amikor erős fájások kezdődtek. Bementünk hát a kórházba és 7:00 órakor bent voltam a szülőszobában.
Ettől kezdve viszont felgyorsultak az események, és 7:40 perckor megszületett a baba, akinek a nevében még nem sikerült döntést hoznunk ennyre hirtelen.
És mivel akkor még az apák odakint várakoztak, kizárólag én voltam jelen, ezért engem kérdeztek meg, hogy hogy hívják ezt a gyönyörű kisfiút.
Óriási gyerek volt, ezért viszonylag megviselt amíg kibújt, így eléggé kimerülten válaszoltam, amikor feltették a kérdést.
- Nem tudom. - volt a válasz. Erre elkezdtek finoman pofozgatni, at hitték eszméletemet vesztettem, de legalábbis nem vagyok magamnál.
A könyebbség kedvéért ezért kimondtam azt a nevet amiben évekkel korábban már egyezségre jutottunk:
- Tibor! - mondtam, aztán végre békén hagytak. Gondoltam, majd lesz idő napközben ezen még változtatni. De nem lehetett. Bekerült a "rendszerbe" a név, és jöttek napközben gratuláló táviratok is.
Így aztán nem lett Kornél, vagy Balázs amit én szerettem volna. És nem lett Gyula, Jenő, vagy Lacika sem, amit apja szeretett volna.
Nehéz ezt ma elképzelni, amikor az ultrahangból már a félidős terhesek is biztosan tudják, fiút vagy lányt várnak-e., és minden egyes rugdosásnál néven szólíák a magzatukat.
A sors iróniája, hogy már a másnapi anyakönyvezéskor kderült, hogy van Veszprémben egy másik Sepsi Tibor is, és későbbi jogászi pályáján is felszólította egy névrokona, hogy ha publikál, használjon megkülönböztető betűt a nevében
Így lett később Sepsi D. Tibor. Dr. Sepsi D. Tibor.
Aki élt 29 évet, a Sors kiszámíthatatlan igazságtalansága miatt.
Teli volt idealizmussal, világjobbító és világmegváltó tervekkel, de nem kapott időt a megvalósításukra.
