Eltelt négy év Tibi elvesztése óta.
Jóval több mint ezer nap és éjszaka.
Ezalatt újra és újra feltettem magamnak a kérdést, sokszor álmatlanul hánykolódva, hogy
"MIÉRT?".
És miért ő, miért nem más, és miért nem én?És hogy mindent megtettem-e és megtettünk-e, és mit kellett volna másképp csinálni, és lehetett volna-e bármit tenni, hogy ne így legyen?
Hogy eleget mondtam-e hogy szeretem, hogy ott voltam-e amikor szüksége volt rám.
És igen, igen, igen!
Mindenre igen a válasz, de ez a válasz meg kellett hogy szülessen.
Fizikailag is megviselt ez a négy év, bár folyamatosan egészséges maradtam, de keveset aludtam.
Mélyen depressziós voltam, nem akartam élni, bele akartam fulladni a fürdőkádba, a Balatonba, a tengerbe. ű
Hajnalonként pánikszerűen ébredtem, amikor pisilni kellett, az az érzés úgy lövellt belém, hogy leizzadtam, a szívem hevesen vert, légszomjam volt, és úgy ugrottam ki az ágyból, mint akinek menekülnie kell, de nincs hova.
És az első gondolatom minden ébredéskor az volt, hogy megint egy szörnyű nap, minek kell ezért a sz*rért megint felébrednem.
Most, négy év után valami megváltozott.
Az életem új fordulatokat vett, és egyre jobban megtaláltam a helyem egy olyan munkában, ami minden nap örömmel tölt el.
Hasznosnak sőt nélkülözhetetlennek érzem magam, és egyre többször érzem azt, hogy Tibi bennem él.
- Amikor ferde mosolyra húzom a számat, mint ő tette, akkor a mosolya bennem új életre kel.
- Amikor megsimogatok egy gyerek kobakot, ami az ő fejformáját juttatja eszembe, akkor a simogatásban benne van az emléke annak, amikor őt simogattam ugyanígy.
- Amikor keresem és meg is találom a nemes célokat magam körül, akkor ő vagyok én, én vagyok ő, akit nem hagynak nyugton a világ igazságtalanságai.
- Amikor naiv vagyok, vagy amikor zararba jövök ha beszédet kell tartanom, akkor az én esetlenségem az ő esetlensége is.
- Amikor a színházban tapsolok, akkor a tenyerem az ő tenyere is, mert velem tapsol, mert tudom, hogy neki is ugyanez teszene.
- Minden nap, minden mozdulatomban érzem őt.