A szeretet türelmes

Eltelt  négy év és három hónap a fiam halála óta, de a feldolgozás folyamatában még mindig csak az elején tartok.

Be kell vallanom, hogy voltak ezalatt olyan mélypontok, amelyekre visszemlékezni is szörnyű.

Eljutottam a tengerpartra, majdnem két éve a szerencsésekkel együtt, akik ezt megengedhetik maguknak, a télben a nyárba utaztunk a párommal, Izraelben nyaraltunk.

Sosem mondtam el senkinek, de akkor úgy úsztam be a tengerbe naponta, hogy bele akartam veszni a víz végtelenségébe, és nem akartam visszatérni.
A párom a parton várt rám, aggódva (miért úszom olyan messzire) de minden nap visszaúsztam.

Visszatartott a félelem és a felelősségérzet, mert ezzel őrá tettem volna át azt a hatalmas terhet, amit én úgy éreztem, nem tudok elviselni.

Abban az időszakban jöttem rá, hogy mekkora tehetetlenség vezérel, hogy bár a világ lakosságának egy százalékába tartozom, aki egyáltalán megengedheti magának a tengeri úszást télen, szuicid gondolatok gyötörnek, vagyis a nagy relatív jólétben sem tudok mit kezdeni magammal.

Akkor már nem szerettem a munkámat. 

Csak magamnak vallottam be, de egyre kevésbé érdekeltek mások, az ügyfeleim hozzám képest apró gondjai, és nehéz volt lelkesedést és energiát sugározni, amiből nekem is kevés volt. 

Kifulladt a lendület, ami hajtott még jó darabig...

A párom és a családom mellettem volt ugyan, de az önvád és önmarcangolás még mások vádló tekinteténél vagy viselkedésénél is nagyobb feladatot ad.

Pályát váltottam, azóta Angliában élek, és másoknak segítek.

A napokban jutott az eszembe, hogy a hátrahagyott coach-életemből van egy fontos elem, amit saját magamra, erre a gyászfeldolgozással járó önmarcangolásra is alkalmazhatnék.

A Key Performance Indicator (hogyan mérhető objektíven a teljesítmény) témában szerettem egy bibliai utalást használni Pál Apostol Korintusiakhoz írt első leveléből, annak bizonyítására, hogy minden mérhető, még a mérhetetlen szeretet is!

Gyakran idézett esküvői elem, talán a nem bibliaolvasók is találkoztak már vele.
A szeretet türelmes, szoktuk mondani a türelmetlen embereknek, ha sürgetnek minket...

Eredetileg úgy szól, hogy a szeretet hosszútűrő, nem hivalkodik, nem kérkedik és nem keresi a maga hasznát...
Tovább is van, mondjam még?

„A szeretet

•türelmes,

•jóságos,

•a szeretet nem irigykedik,

•a szeretet nem kérkedik,

•nem fuvalkodik fel.

•nem keresi a maga hasznát,

•nem gerjed haragra,

•nem rója fel a rosszat.

•Nem örül a hamisságnak,

•de együtt örül az igazsággal.

•mindent elfedez,

•mindent hisz,

•mindent remél,

•mindent eltűr.

•A szeretet soha el nem múlik…

(1 Kor 13, 4-8) 

Tréningeken ezt egy excel táblába foglaltam, mint egy checklistát, amit fel lehetett tölteni értékekkel.
Azt bizonyítottam vele, hogy ha valami pontosan definiálható, akkor mérhető is.

És önmarcangolás helyett íme, használható is!

Bár nem vagyok alpvetően türelmes, a gyerekekkel mégis kialakul bennünk valami elfogadható türelmesség: "Vedd fel már a cipőd, na jó segítek" - féle.
A szeretet teli van jóindulattal és büszkeséggel, önzetlenséggel, a sikerekkel együtt-örüléssel, hittel és reménykedéssel, soha el nem múló érzésekkel! Sosem volt rményvesztett a szeretetem, még a legsötétebb órákban sem, amikor nyáron egy besötétített szobában ápoltam és vigasztaltam, miközben a facebookon mások a nyaralási fotóikat tették közzé....

De ha végignézem az alábbi listát, el kell ismernem, nem azért mindenben adnék magas pontszámot magamnak:

• Szeretek "kérkedni", büszke vagyok arra, ha valamit elérek. (Tibi is büszke ember volt, és jogosan, mert volt mire. Négy nyelvet beszélt, Barcelonai kezelése fél éve alatt alapszinten spanyolul is megtanult.)
• Sokszor volt hogy haragra gerjedtem, szenvedélyes ember vagyok, nem titkolom az érzéseimet. De ez nem mély harag, csak amolyan "megharagudás", jó szándék vezérli. Nem hiszek abban, hogy mindent dícsérni kell....

A Tibi iránti szeretetem mérhetően végtelen!

Bennem él!

Eltelt négy év Tibi elvesztése óta.

Jóval több mint ezer nap és éjszaka.

Ezalatt újra és újra feltettem magamnak a kérdést, sokszor álmatlanul hánykolódva, hogy  

                                                             "MIÉRT?".

És miért ő, miért nem más, és miért nem én?
És hogy mindent megtettem-e és megtettünk-e, és mit kellett volna másképp csinálni, és lehetett volna-e bármit tenni, hogy ne így legyen?
Hogy eleget mondtam-e hogy szeretem, hogy ott voltam-e amikor szüksége volt rám.
És igen, igen, igen!
Mindenre igen a válasz, de ez a válasz meg kellett hogy szülessen.
Fizikailag is megviselt ez a négy év, bár folyamatosan egészséges maradtam, de keveset aludtam.

Mélyen depressziós voltam, nem akartam élni, bele akartam fulladni a fürdőkádba, a Balatonba, a tengerbe. ű
Hajnalonként pánikszerűen ébredtem, amikor pisilni kellett, az az érzés úgy lövellt belém, hogy leizzadtam, a szívem hevesen vert, légszomjam volt, és úgy ugrottam ki az ágyból, mint akinek menekülnie kell, de nincs hova.
És az első gondolatom minden ébredéskor az volt, hogy megint egy szörnyű nap, minek kell ezért a sz*rért megint felébrednem.

Most, négy év után valami megváltozott. 

Az életem új fordulatokat vett, és egyre jobban megtaláltam a helyem egy olyan munkában, ami minden nap örömmel tölt el.
Hasznosnak sőt nélkülözhetetlennek érzem magam, és egyre többször érzem azt, hogy Tibi bennem él.

• Amikor ferde mosolyra húzom a számat, mint ő tette, akkor a mosolya bennem új életre kel.
• Amikor megsimogatok egy gyerek kobakot, ami az ő fejformáját juttatja eszembe, akkor a simogatásban benne van az emléke annak, amikor őt simogattam ugyanígy.
• Amikor keresem és meg is találom a nemes célokat magam körül, akkor ő vagyok én, én vagyok ő, akit nem hagynak nyugton a világ igazságtalanságai.
• Amikor naiv vagyok, vagy amikor zararba jövök ha beszédet kell tartanom, akkor az én esetlenségem az ő esetlensége is.
• Amikor a színházban tapsolok, akkor a tenyerem az ő tenyere is, mert velem tapsol, mert tudom, hogy neki is ugyanez teszene.
• Minden nap, minden mozdulatomban érzem őt.

Bennem él örökké él, amíg én élni fogok.
Már nem akarok meghalni, mert velem együtt ő is él!

Nehéz névadás - rossz omen?

Mindig valamin(néha egészen jelentéktelen dolgokon) mélyen elgondolkodom, ahányszor csak Tibi eszembe jut.

És Tiborkám mindennap eszembe jut valami kapcsán.
Az emberi agy meg úgy működik, hogy ide-oda kalandozik, és néha beakad valahol.

Ma azon gondolkoztam el, és azon eszem magam néhány órája, hogy milyen rossz omen, ha egy gyereknek nem tudunk könnyen és határozottan nevet adni.

Lehet, hogy ez csak a magyarországi hivatalos nyomás miatt ilyen elgondolkodtató, mert más országokban nem a szüléskor a kórházban kell végleges nevet választani egy gyereknek, hanem erre több nap, akár több hét is rendelkezésre áll,a szülők és rokonok hosszasan ízlelgethetik a neveket.

Ami miatt most ez a gondolat bánt, az Tibi névadása, ami nagyon nehezen alakult és egész rövid életét is valahogy végigkísérte a neve körüli sok ki zűr.

Tiborka a második gyermekem.
Amikor korábban az első gyerekünk lány lett, még nem lehetett előre tudni a gyerek nemét. De Johanna nevét biztosan tudtam, mert Szent Johanna - ez az erős történelmi nőalak nagyon nagy hatással volt rám; több színházi feldolgozásban is látta.
Ezért szerettem volna ha az én lányom a női erő szimbólumát viseli. És mivel lányom született, ezért nem is kellett a fiúneveken gondolkodni. De Tibor lett volna, egyik unokatesvérem gyönyörű és okos kétéves kisfia után...

Aztán eltelt három év a következő gyermekem születéséig, és ez nem is volt már érdekes.

Három év múlva viszomt már kicsit más nevek tetszettek. Régi álmom volt a Kornél - szerintem nagyon szépen emlékeztetett volna Krúd Esti Kornéljára. De ez apjánal nem tetszett. Azt mondta túl lányos fiúnév.Passz.

30 éve nagy divatban volt a kis Balázs névadás is. Hét hónapos terhességemig Balázsnak terveztük a kisbabát, a kislányom a babáját is Balázs babának nevezte el. De annyi Balázs született akkoriban, hogy meggondoltam magam. Balázs név is passz.

Bennem felmerült a Mátyás név is, mert egy kolléganőm kisfiát így hívták, és apámat is. De anyám kijelentette, ha a részeges apám nevét kapja az unokája, akkor meg sem fogja nézni. Nem vettem komolyan ezt a fenyegetést, de nem láttam értelmét egy ilyen indulatokat keltő névhez ragaszkodni. Hiába a szép "királyi" név, ez is passzolva lett.

Így jutottam el a szülőszobáig, ahol a vizsgálat előtt kint a folyosón még elvitatkoztunk a párommal mi legyen a baba neve, ha fiú lesz. Lánynevünk volt (Melinda), de a fiúneveknél belekeveredtünk a naptárba. Legyen Lacika, mondta a párom, Laci bácsi, a családi tekintély után. De én már annak is örültem, hogy a Jenőke és Gyuszika nevektől sikerült eltávolodnunk a korábbiak során. Nem szerettem volna egy ilyen átlagos nevet adni a gyerekemnek. Ráadásul a születésnapján lett volna a névnapja is, úgyhogy ezt a nevet is passzoltuk.

Így vonultam be a szülőszobába - akkoriban nem voltak apás szülések.

Azzal a gondolattal, hogy mivel nincs fiúnevünk, biztos lányunk lesz.

Egy pár órán belül pedig lezajlott a szülés.
Gond és komlikáció nélkül.
Megkérdezték, hogy:
- Anyuka, mi a neve ennek a szép kisfiúnak?
Erre én kimerülten azt válaszoltam, hogy:
 -Nem tudom.

És mire két levegőt vettem volna, körbeálltak az asszisztensek és elkeztdek finoman pofozgatni, hogy térjek már magamhoz.
Ettől meg én kezdtem feleszmélni, hogy ha nem mondok azonnal nevet, azt hiszik, nem vagyok jól.
Így böktem ki a Tibor nevet végül, gondolva, hogy ezzel időt nyerek, majd délutánig átiratjuk.

De délutánig jött már néhány gratuláló távirat a családtól, Tiborka születését köszöntve.

Nemcsak az egészséges babának örült mindenki, de annak is, hogy kisfiú született végre a családban.
Négyen vagyunk lánytestvérek, és a húgom, meg az én első gyerekem is kislány volt.
Most meg mintha egy átok tört volna meg - végre egy fiú!

Az már nem lett érdekes délutánra, hogy a kisfiú neve Tibor, hiszen ezt a nevet már három évvel azelőtt kiválasztottuk.

Szóval így maradt Tibor Tibor.

De a bonyodalmak nem értek ezzel véget.
Az anyakönyvezéskor kiderült, hogy az amúgy nem gyakori családi név mellett van mégegy ugyanolyan nevű Tibor a városunkban. Ez semmilyen gondot nem okozott persze, de furcsa volt. Mert míg például Szabó Lászlóból jól megfér 100 is egy városban, Sepsi Tiborból kettő is furcsa, nem?

A Jogi Egyetem elvégzése után pedig ismét kiderült egy névazonosság. Épp egy ugyanilyen nevű ismert jogász is van a szakmában, aki finoman felszólította a fiamat, hogy illesszen a nevébe egy megkülönböztető betűt., ha szakmai cikkeket publikál.

Így lett hát Tiborkám (nem hivatalosan, bár készült rá) Sepsi D. Tibor. Anyai nagyapám Desics nevét vette fel volna rövidítvea D betű formájában.

De tulajdonképp lehetett volna belőle, ha úgy alakul:
Sepsi Kornél vagy
Sepsi Balázs vagy
Sepsi Mátyás vagy
Sepsi László is akár...

Ha más neve lett volna, megmenekülhetett volna a végzettől?

Kínoz a gondolat, hogyha más neve lett volna, a rossz szellemek talán nem találtak volna rá.

Ha nincs ennyi vita és bizonytalanság a neve körül, akár minden másképp alakulhatott volna?

Más anyák versei

Ez a blog azért jó dolog, mert amikor írom, magam is megkönnyebbülök.
De az igazán jó benne az, hogy azáltal, hogy közzéteszem, bárki elolvashatja, aki hasonlóan szenved, és azt érezheti, hogy nincs egyedül.

Mert valljuk be, hogy a környezetünkben általában (szerencsére) nem nagyon vannak sorstársaink, akik szintén elveszítették fiatal gyerekeiket.
De az internet és a blogolás meszire elviszi a gondolatokat, és megtalálja azokat, akik számára vigaszt jelent, ha nincsenek egyedül.

Sokan olvassák a blogomat, látom a statisztikákból itt a felületen. De nem a számszerűség érdekes, ez nem verseny.

Bárcsak senki sem olvasná!
Bárcsak senkit nem érdekelne és érintene ez a téma, mert nem lennének betegségek és balesetek, amelyek bármelyik anyának is elrabolnák az élete értelmét!

De sajnos vannak.
Eddig már néhány anya fel is vette velem a kapcsolatot, pár körös levelezés erejéig megosztották velem a gondolataikat.

Legutóbb egy anya azt is megosztotta velem, hogy a 40 évesen elhunyt fia emlékére verseket íratott.

Ez annyira szívhezszóló dolog!

Attól az anyától is megkapó, aki maga nem írt soha verset, de kazalba öntött gondolatait átadta egy költőnek, aki verses szerkezetbe foglalta, és csodás alkotásokat hozott létre.
Meg a költőtől is nagy tett, mások érzelmeit és gondolatait versbe önteni.

Megkérdeztem, megoszthatom-e a blogon a műveket.

Örömmel teszem, nagyon szépek.

És talán vannak más anyák is, akik ugyanígy éreznek.

Ferike elmenetelének 1. fordulójára

Jaj, Drága Kisfiam! Még mindig sír a lelkem, 

mióta elmentél, megnyugvást nem leltem. 

Milliónyi kérdés kínoz, nem hagy nyugton, 

okát nem sikerült máig sem megtudnom! 

Nem tudom, hogy élem túl ezt az egészet, 

élőn pusztít engem a fájó enyészet. 

Nem vagy már mi velünk, messzire utaztál, 

szerető szívünkben fájó nagy űrt hagytál. 

Az eszem tán érti, de lelkem fel nem fogja, 

s talán elfogadni már sohasem fogja! 

Nem tud megbékélni a sok-sok "miért"-el, 

hogy a válasz akkor, időben nem ért el. 

Miért is nem láttam a jeleket rajtad, 

tán óvón előlem titkolni akartad, 

Miért nem éreztem időben a veszélyt, 

velem sosem adtad volna fel a reményt! 

Én nem is kérdeztem, nem hittem, hogy baj van, 

s nem lehettem véled fontos pillanatban. 

Miért titkoltátok el? Annyira sajnálom! 

Azóta nehezen jön szememre álom. 

Hisz egy anya hite nagyon erős gyógyír, 

szeretete sok szép meggyógyító szót bír? 

Tudom, hogy kímélni, óvni akartatok, 

de most sok a kérdés, s tőlük veled halok. 

Okokat keresek, sehol nem találok, 

s nem tudom elhinni, hogy ne lenne rá ok! 

Talán véletlen volt? Balszerencse  révén? 

Nem fogadhatom el, nem érthetem meg én! 

Annyira hiányzol! Szívünkben élsz tovább! 

Bár hallhatnánk hangod, bár láthatnánk csodát! 

Álmainkban gyakran vissza-visszavárunk, 

legalább ott legyél gyakran vendég nálunk! 

Aranyosi Ervin: Ferike elmenetelének 2. évfordulójára

Elmúlt már két év nélküled, csak nem nyugszik a lelkem, 

alig csökkent a fájdalom, vigaszt máig sem leltem. 

Sok mindent újra éltem én, és át is értékeltem, 

megannyi kérdés felmerült, üresség kong csak bennem. 

A múltból annyi pillanat van ma is rám hatással, 

nem mindig tudom mit tegyek a sok-sok tanítással. 

Elvittél olyan helyekre, hová nem lennék képes, 

hová nem jutnék nélküled, s nem lenne lehetséges! 

Ráébresztettél annyiszor, hogy tisztán, szívvel lássak, 

így lettem én is részes másnak látszó világnak, 

gy tettem szert különböző, szép megvilágításnak, 

tőled tanulva láthattam a világot is másnak! 

Tanultam bölcs gondolkodást, szemléletváltást tőled: 

Nem az a fontos, amit látsz, csak mit vált ki belőled. 

Hogyan is vagyunk képesek megélni azt a mában? 

ha figyelünk, mit érzünk meg az emberek szavában. 

Hogy hatnak ránk súlyos szavak,mások viselkedése, 

tudásunk, értelmezni azt, oly sokszor nem kevés-e? 

Hogy ugyanaz a történet, mást jelent ennek, s annak, 

Egyik embernek élmény lesz és érzi nagy kalandnak, 

Míg másiknak reménytelen, megélve porba sújtja. 

El nem viselhető dolgok, beteggé tevő útja, 

Tragédiát idéz elő, s az ember nem is érti, 

de próbál tenni ellene, s a sorsát megkísérti! 

Keresem még az okokat, mért történt  ez meg mégis, 

miért tört ketté életed, mért döntött így az ég is? 

Mért mentél el olyan korán, nincsen rá magyarázat! 

Én lázadoznék ellne: -Igaztalan gyalázat! 

Sokan mondják, hogy ami jön, azt úgy kell elfogadni, 

okkal történik meg velünk! De nem tud nyugton hagyni! 

Tudom el kell engedjelek, de vissza húz a szívem,  

számomra fel nem fogható, miért is történt minden. 

Szeretném visszafejteni fonál-okát a ráknak, 

tudva, a betegség mögött lelki fájdalmak állnak. 

Hiába megtapasztalás, mindaz mit én is éltem, 

nincs egyforma reakció, s túlélni? Az sem érdem! 

A napi lelkiállapot másik lelkektől függhet, 

egyedi érzékenységünk határoz meg bennünket. .

Bizony a lelki sérülés okoz valóban rákot, 

ha váratlan, elszigetelt és feldúlja világod!

Hőn szeretett, Drága Fiam, ez az út nem a tiéd volt, 

az út mögötted leomlott, sok köve szana-szétszórt. 

Végig akartál menni rajt, és nem fordultál vissza, 

nyomodban édes jó anyád, a bánat könnyét issza. 

Csodálatos gyermek voltál, örökké élsz szívünkben, 

álmunkban  gyakran visszatérsz, óriás maradsz szemünkben. 

És tudjuk, most már jó helyen, csillagként fentről nézel, 

köszönjük, hogy voltál nekünk, s tudjuk, hogy velünk érzel!

A lét elviselhetetlen könnyűsége

Kunderát idézem, mert ez a mondat jutott eszembe.

Kinyitom a számítógépemet, és a fiam mosolyog rám, én meg visszanézek rá, mint minden nap.
Ő egy napot sem öregedett, nem fogyott és nem hízott, olyan, mint amilyen fénykorában egy jóképű, kisportolt fiatal.

Én meg mostanában végre szakítottam a tunya otthonüléssel, sokat mozgok, néha hízom, néha fogyok, de egészséges vagyok, mint a makk.

És persze naponta nyomot hagy rajtam az idő.

Sok új embert ismertem meg, mindig beszélek a fiam elvesztéséről, akit érdekel és akit nem zavar, az akár még a barátommá is válhat, akit meg ez hidegen hagy vagy taszít az nagy ívben le van sajnálva a részemről. Ez a vízválasztó.

Már három éve küzdök a gondolattal, hogy az hogy lehet normális, hogy ő nincs, én meg itt vagyok Londonban, teljesen más területen mint korábban, de egészen kiteljesedett, sőt boldog napokkal.

Amikor elkap a lendület és sok munkám van, még élvezem is.

Elviselhetetlenül nehéz az élet.
És mégis elviselhetetlenül könnyű.

Az a közhely, hogy az élet megy tovább, de más miőségben, tökéletes igazságot takar.
Lehet tettetni hónapokig és akár évekig is, hogy semmi nem változott, az élet megy tovább, ezek az évek olyanok, mint a purgatórium.

Egy tisztítótűz, amin át kell kelni, és mindent meg kell kérdőjelezni, ami korábban fontos volt, még azt is, hogy jó-e ha ennyi sok cipőm van (nem), fontos-e a szeretettel készült kézimunka (igen), jó-e a gyerekek szemében az értelmet felcsigázni (igen), érdekel-e még a korábbi munkám (nem), érdekel-e mások  munkája (nem), és fontosak-e az ékszerek, amiket úgy imádtam, hogy elvégeztem egy ékszerbecsüs tanfolyamot is tíz éve (már nem fontosak).
És még sorolhatnám, nem jegyeztem fel a kérdéseket amiket naponta feltettem magamnak, és nem írtam le a válaszokat. De dolgoztam rajtuk sokat!

És most élvezem hogy például gyönyörű virágládát állítottam a ház elé.
Hogy kisüt a nap és melenget, miközben kilométereket sétálgatok.
Hogy önkénteskedem és másoknak segítek a gyászuk feldolgozásában.
Hogy szeretetteli és hálás családok vesznek körül.
Hogy okos emberekkel találkozom a templomban minden vasárnap.

Hogy hasznos vagyok.

Neked hány életed van?

A macskáknak, mint mondják, kilenc életük van.

A szerencsés embereknek csak egy, amit viszonylag normális tempóban, viszonylagos nyugalomban és jólétben, kevés felkavaró újrakezdéssel élnek meg.

De aki elveszíti a fiatal, okos és ambíciókkal, tervekkel teli gyerekét a nagybetűs élet kapujában, az biztos hogy már sohasem fogja ugyanazt az életet élni.

Mindent ami addig fontos volt, meg kell kérdőjeleznie, újra kell kezdenie és újra kell fogalmaznia.

Meg kell kérdőjeleznie mindent, ami addig fontos volt, és jó esetben megtalálja a válaszokat és újra építi az életét, hogy megtalálja újra, ami igazán fontos.

Vagy beugrik az első villamos alá, ami egyrészt nem is olyan egyszerű.

Másrészt pedig nem segít megválaszolni a kérdéseket, hanem újabb kérdéseket generál.
Csak már nem a saját fejében, hanem a hátramaradókéban.
A szülei, a gyerekei, a barátai fejében, akikre ezzel áthárítja a gondolkodás terhét... 

Szóval jó esetben erre nem kerül sor, mert részben a félelem, részben a másokért érzett felelősség ezt a lépést megakadályozza.

Marad az élet, csak már kis betűkkel.

Egy olyan élet, amit addig nem lehet tovább élni, mintha mi sem történt volna.

És addig nincs megváltás, amíg nem tudunk továbblépni a saját fájdalmunkon.

Ennek szerintem egyetlen eszköze, amikor valaki máson tudunk segíteni.

Bármennyire is nehéz, el kell jutni ahhoz, hogy egy másik lelket meg tudjunk menteni, mert ez a megváltás a saját purgatóriumonkból.

Itt ezen a blogon keresztül, amit néhányan csendben követnek, úgy érzem, már egy-két lélekhez eljutottam. Van olyan is, akivel személyes levelezést folytatunk, de ez ritka. De nem baj, mert a gyászt mindenki máshogy éli meg, és a legtöbb ember csendben és magában tartja. 

A húgom azt mondta, én majd biztos kiírom magamból, és igaza lett.

"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (J.A.)

Ez az én vigaszutam.

És az élet újrakezdése.

És ha végiggondolom, az én életem eddig sem volt nyugalmas és változatlan.

Eddig hány életem is volt?

Az első a gyerekkorom, amikor kitűnő tanulóként harcoltam a szüleim szeretetéért és elismeréséért. 

Megtanultam valamit, ami harcossá tett. 

Az "imposztor szindrómát", amikor mindennap felteszed magadnak a kérdést: "Elég jó vagyok-e?"

És mindig igyekszel túlteljesíteni, magadnak is bizonyítani. Minden tantárgyból tanulmányi versenyt nyerni, nyelveket tanulni és 100 könyvet elolvasni. 

De mindig bizonyítani akarsz, magadnak és a világnak, mert legbelül nem vagy oké, mert mindig úgy érzed hogy kevés vagy.

A második életemet a küldöldi tanulmányaim során éltem meg, meg az első házasságomban. Mert még ezalatt házasságot kötöttem és megszületett az első gyerekem, aki szép, okos és csodálatos, és az első perctől az volt. (Nyugodt kisbaba, barátságos és mosolygós totyogó, kitűnő tanuló, sikeres menedzser, jó anya és majd még ki tudja mi minden lesz belőle.)

Angolból nyelvvizsgát tenni felsőfokon, második diplomát szerezni 3 gyerek mellett.

A gyerekeidnek a legkülönlegesebb ruhadarabokat megvarrni és megkötni, a legfinomabb süteményekkel hazavárni, elsőnek odaérni, ha felhív valamelyikük az éjszakában, hogy eltévedt. 

És néha túl száraz a sütemény, kicsit ferde a cippzár, és magad is eltévedhetsz, mire végre odaérsz. De a házasságom is tönkrement, szeretet nélküli volt ahol megcsaltak és én visszacsaltam, de ez nem gyógyította meg a lelkemet.

De még mindig bizonyítani akarsz, magadnak és a világnak, mert legbelül nem vagy oké, mert mindig úgy érzed hogy kevés vagy.

A harmadik életem a második házasságom volt. Az újrakezdés reményteli és szenvedélyes volt, teli olyan meglepetésekkel, mint egy kisbaba örökbefogadása meg egy meglepetés-baba 40 évesen... Álmaim vízparti nyaralójában töltöttünk minden hétvégét, és egy gyönyörű lakásban élhettünk, Budán, ahol a még a terasz is minimum húsz négyzetméteres volt. 

De pár év múlva iszonyú pokollá vált az életünk, amelyben minden felelősség az én vállamat terhelte és a férjemben  lévő feszültség alkoholba és agresszivitásba fordult. Mindezt megnehezítette, hogy a szakmámban, a munkában is egyre nehezebben találtam a helyem. Elhíztam, elnehezedtem, belekeseredtem és belefáradtam a sok küzdelembe és ez fizikailag is megbetegített. Két "daganatmegelőző állapotú" tumort távolítottak el belőlem, több heti folyamatos vérzést követően.

A negyedik életem a boldogság kereséséről szólt meg az újrakezdésről. De nem boldogság jött, hanem a mindennapos küzdelem a korábbiakhoz képest korlátozott anyagiak miatt, a tizenéves kislányom gondjai miatt, az örökbefogadott gyerekünk tanulmányi kudarcai miatt, és Tibi betegsége és halála miatt. Amiben mellettem volt a párom, aki a harmadik férjem, de ilyen lelkiállapotban nem tudom, ez igazán segít-e. Az talán sokat segít, hogy kitart mellettem és általa szélesedett a szeretteim köre - új unokákkal is.

Azt hiszem egy átlagos életben ennyi minden amit itt fent felsoroltam, már bőven több, mint ami sok!

De nincs vége ennek a szappanoperának, amit az életemnek mondhatok.

Az ötödik életem itt Londonban folytatom, teli jó dolgokkal és mindennapos sikerekkel és örömökkel, de teli küzdelekkel. 

De legalább segíthetek másoknak, és ez a fontosság és talán a nélkülözhetetlenség érzésével tölt el, minden nap. 

Még nem tudom, hogy alakul. 

Biztató, de még nagyon küzdelmes.

És segít feldolgozni, hogy elveszítettem a gyerekemet. 

Mások gyerekeihez kötődöm, de ez már nem olyan kockázatos, ezt nem lehet elveszíteni.
Vagy nem olyan mély a kötődés, ezért nem lehet mély a seb...

Még mindig bizonyítani akarok, magamnak és a világnak, mert legbelül még mindig nem vagyok oké, mert én mindig úgy érzem, hogy kevés vagyok. 

Pedig annyi mindent értem el az életemben, ami öt életre is elég lenne!

Nem sok ember tudná mindezt utánam csinálni.

Jó lenne már ennyi küzdelmes évtized után végre az élet napos oldalán sétálni!

Hospice tanulságok: Mit tennék másképp?

Egy év után tegnap megint írtam ebbe a blogba.

Egy éve még magam sem láttam, hogy van kiút.

Úgy éreztem az egyedüli reális elvárás és eredmény az lehet, hogy stagnálok és túlélem a mindennapokat.

De most egy év után, visszatekintve az egész évre, meg mindenre (ami máig hihetetlen, de megtörtént) már úgy látom, hogy kezd valami fény derengeni a sok-sok, és kikerülhetetlen, már három éve tartó kontempláció - elmélkedés és merengés eredményeként.

Leginkább azt érzem hasznosnak, és talán mások számára is használhatónak, ha összefoglalom, mire jutottam, mi mindent tennék másképpen.

Elváltam, a gyerekem nem velem nőtt fel, erre mégis kikerülhetetlenül került sor az életünkben.

Magam is elvált szülők gyerekeként nőttem fel, és az életünk a húgommal ajtócsapkodások, ordítások, a másik szobából áthallatszó verekedések zaja mellett folyt a válás alatt. 

A válás után pedig folytak a szüleink közötti rosszindulatú üzengetések a fejünk fölött; néha pedig a bevonásunkkal, kihasználásunkkal. Ezt akartam elkerülni.

Így amikor a saját házasságomban már semmi szeretet nem maradt,  és magamra maradtam a  mindennapos problémákkal, néhány éves kínlódás után az egyetlen kiút az volt, hogy a lehető legbékésebben kilépjünk ebből az egymást és önmagunkat is emésztő, marcangoló kapcsolatból. 

A békés válás úgy tűnt, úgy valósítható meg, ha egyik gyerekem a három közül a férjemmel marad. Ezzel sajnos elválasztottuk a testvéreket, amit utólag nagyon bánok.

Mert ebben az alkuban mindannyian áldozatok voltunk, de a legnagyobb áldozatot Tibi hozta.

A testvérek minden hétvégét együtt töltöttek, hoztuk-vittük őket, és úgy tűnt, viszonylag békéssé vált mindannyiunk élete. 

Közösen nyaraltam velül Korfun, ahol rengeteget hülyéskedtünk a tengerparton és az esti bulikon.  Tibi bejutott az egyik legjobb hatosztályos gimnáziumba. Aztán 15 évesen Amerikában töltötte apja barátainál a nyarat, később  egyetemistként az Erasmusra én vittem ki kocsival Hollandiába, az öccsével felváltva vezettünk, este Prágában csavarogtunk.

Amikor egyszer a barátjával a Pilisben eltévedtek egy éjszaka és hajnali háromkor felhívott, azonnal beültem a kocsiba, hogy megkeressem és hazahozzam őket...

Szóval úgy tűnt, testileg és lelkileg is egészséges maradt a kapcsolatunk folyamatosan.

Amikor 27 évesen beteg lett, talán sokkal többet tehettem volna, de nem tudom hogy mit.

Pénzem épp nem nagyon volt - egy vállalkozást indítottam ami eléggé bicegett pénzügyileg, és soha nem is hozta a megálmodott számokat, eredményeket. Ez önmagában is sajnálatos, de egy ilyen betegség mellett katasztrofális, mert az anyagi tehetetlenség még jobban gúzsba kötött.

A legjobban azonban arra gondolok nagyon fájó szívvel, hogy mennyire tehetetlen voltam a gyerekem testi leépülésénél segítséget nyújtani. 

Iszonyú lelki tehertétel volt (talán ez az amit soha nem fogok tudni kiheverni) a sportos, fiatal gyönyörű fiam trombózisos combjait fáslival tekergetni, a haját hátradőlve az ágyban megmosni, vagy a mankót trükkösen a hóna alá játszani, ha mosdóba akart menni. 

Mentőt hívni, ha rosszabbodott az állapota, és nyugalmat erőltetve órákat ülni a "sürgősségin", ahol (ezt mindannyian tudtuk, de nem mondhattuk ki) már semmit nem tudtak tenni, hiszen túl voltunk két műtéten, két kemon,  egy sugárkezelésen, és a tudatán kívül már minden szervén elhatalmasodott a kór. Nyaki nyirokcsomók, csontkinövések a vállán... 

"Nő a szárnyam, anya!" mondta ferde mosollyal, és csak a háta mögött mertünk ezen sírni.

Mit tettem volna másképpen, ha ez volt a helyzet, és ezen a Jóisten (igen ő sem!!) tudott változtatni?

A testvérei kerülték, hogy ebben az állapotban lássák.

Akkor ezt nem értettem, és nehezteltem is rájuk emiatt, mert azt gondoltam, hogy minden Tibivel töltött pillanatnak örülni kell.

De már megértem, ez önvédelem volt, mert ha azokat a napokat ők is vele töltötték volna, most ők is sebzetten és tehetetlenül gondolnának vissza erre a szörnyűségre - a rák szemük előtt zajló kíméletlen testi rombolására.

Erre nem voltak felkészülve.

Erre senki nem lehet felkészülve, erre nincsen tanfolyam, és nem is lehet ilyesmire felkészülni.

Egészségügyi képzettséggel fel lehet vérteződni.Tibi szerette is ha a családból az egészségügyisek voltak "ügyeletben" mellette. És ezért szerette volna, ha bejuttatjuk egy kórházba. Az utolsó hetet ott is töltötte. 

Pedig a mentősök nem akartak felmászni érte a lépcsőn az ötödik emeletre, ahonnan hordszéken vitték le.

A kórházi dolgozók és a háziorvosa emberséges igyekezete segítette abban, hogy kórházba kerülhessen. 

Hiszen az egészségügynek már semmi teendője és eszköze nem volt az állapota javítására. De megkapott mindent - amúgy égési sérülteknek fenntartott vízágyat a felfekvések ellen, lélegeztető eszközöket, mosdatást és  forgatást...

Mégis mit tehettem vagy tehettünk volna másképp?

Ezt most összefoglalom, magam okulására is.

Mielőtt a kórházba került egy hétre a halála előtt, sokat feküdt otthon a szobájában és rendszerint azt kérte, hogy ne zavarjuk. 

Egy darabig még postolgatott a facebookon.
Amikor azt láttam, hogy már elmaradtak tőle a vélemények és megosztások, már vérzett a szívem.
Utólag derült ki a naplójában, ekkor írta a "Nem vagyok mát itt, csak egész Odaát" című versét, amit később a templomi búcsúztatásán és az újság gyászrovatában is idéztünk tőle - sokak csodálatára, hiszen olyan szép, igazi profi mű. 

Fájdalomban született, mint minden igazi művészeti alkotás.

Mit tehettem volna, hogy ezek a napok ne csak csendes és reménytelen agóniában teljenek?

1. Hihetetlen, de az hiányzik a legjobban, hogy nem fújtunk szappanbuborékot!!

Ez egy kicsit légzőgyakorlat is, kicsit szenzoros motiváció, és vidám, önfeledt játék lehetett volna.

2. Több fagyit, finomságot hozhattam volna. Bár ez nehéz, mert nem volt édesszájú, és nem élvezte már az ízeket. Egy-egy finom húsleves is már kényszer volt. "Egyél, erősödj!" ez volt a jelszó és ez elvette az ételek élvezetét.

3. Társasjáték, kártyázás, új szellemi kihívások, műveltségi vetélkedők - egy testileg gúzsba kötött de szellemileg friss érteliséginek ez felemelő.

4. Versolvasás, folytatásos történetek vagy egy egész könyv (regény vagy életrajz) felolvasása. Bár ez utóbbi lehet hogy éppen azzal szembesít, ami mással megtörtént, de vele meg már nem fog?

5. Versírás, képregény vagy kollázs alkotása, képek vagdosása és vicces egymás mellé illesztése, mellé egy történet kitalálása.

6. Jó beszélgetések; okos kérdéseket kellett volna feltennem, olyan dolgokról, amiket nem kérdeztünk meg egymástól, de akkor gúzsba kötötte a gondolataimat a tehetetlenség. 

Kártyákat készítenék, húznánk belőlük, és órákig beszélgetnénk!

Például: 

- Mi volt életed legmegdöbbentőbb élménye?

- Mitől féltél a legjobban kisgyerekként?

- Ki volt a legjobb barátod az úvodában és mit szerettél benne?

- Mi az amit eltitkolál előlünk kiskorodban?

- Mire voltál a legbüszkébb az iskolában? 

satöbbi.

Most, utólag nagyon okosnak érzem magam.
Kár, hogy csak most utólag!

Mennyi élményt lehetett volna az utolsó napokba is beleszorítani!!

Aki már mindig fiatal marad

Valami történik, játszódik bennem folyamatosan.

Mi az, ami miatt itt ülök hajnali négykor a számítógép előtt, mert írni akarok, mert már egy éve nem írtam ebbe a blogba semmit?

Négykor, itt Londonban, ami otthon 5 óra. De Londonban vagyok, ami a megbékélésem fontos helyszíne.
Itt találtam meg a helyem, az utóbbi egy éves teljes vibrálás és útkeresés után.

Pedig három éve, hogy tart a gyász, de az utolsó év volt a transzformáció éve.

Új küldetést, munkát és hivatást találtam, ami alázatosabbá tett, és amelyben mindennap hasznosabbnak érzem magam, mint a korábbi életemben.

Egy éve írtam ebbe a blogba legutóbb, és egy éve keresem azt az utat, ami kilépés az életemből, és mégsem.
Hiszen itt vagyok és élek, sőt azt kell mondanom, boldog és kiteljesedett életet élek.

Ugyanaz a nevem, ugyanazok a rokonaim, de mások teljesen a barátaim, a munkatársaim és támogatóim.

De kezd derengeni a fény, és már látom magam körül mások fájdalmát is.

Saját gyerekeimét, a fiam testvéreinek a fájdalmát és elveszettségét is, akik ugyanúgy végigmentek a hullámvasuton, de nem együtt mentünk.

Sokkal több segítséget nyújthattunk volna egymásnak, de nem tettük!

Mert mindenki, aki érintett, a saját fájdalmát élte meg és a saját tempójában, és ezek az utak csak ritkán voltak párhuzamosak.

Bár az lenne a logikus, hogy mi, túlélők egymás kezét fogva zuhanjunk a semmibe, mi egymás kezét elengedve zuhantunk ebbe a semmibe...

Mindannyian más életszakaszban tartottunk, amikor a hihetetlen és visszafordíthatatlan bekövetkezett, és csak a mesében meg a filmekben van olyan, hogy ilyenkor egy teremben összegyűlik az összes szereplő, ahol egy magasabb elme (pl. Poirot) elmondja és a helyére teszi az összefüggéseket.

A valóság más. Itt mindenki saját maga dolgozza fel a bűntudatát és néz szembe vele, vagy ösztönösen, önvédelemből fordul el a szembenézéstől.

Mert bűntudat az mindig mindenkinél van. Van aki szembenéz, és van, aki elfordul tőle, mert úgy kényelmesebb. De van!

Sheryl Sandberg ír a férje korai halálának tapasztalatait megosztva A B Terv című könyvében. Neki a psziciátere segített megérteni, hogy a gyász feldolgozásában a 3P-vel kell szembenézni (már nem emlékszem az eredeti kifejezésekre, de a lényeg kb. ez:

1. Az önvád - hogy én tehetek róla, ha én akkor nem úgy tettem volna... akkor most... 

2. Ennek a kiterjesztése minden másra - hogy ez minden helyzetben így van, én mindig cserben hagyok másokat, én mindig stb

3. A Permanencia - hogy ez mindig is így volt és így lesz.

Valóban, részletesen ízekre szedve mindezeknek a mindennapos végiggondolásáról szólt az utóbbi három évem.

Például, hogy eladhattam volna a lakásomat, amikor már Tibi beteg volt és külföldön kezelték, de éppen nem volt pénzem még meglátogatni sem.

Mi változott volna? Talán együtt röhögcsélünk, sétálunk a tengerparton pár héten át, néhány önfeledt percet szerezve neki, de az is lehet hogy nem?

Hiszen már felnőtt ember volt,  kirepült, a betegsége előtt már egy évtizede, hogy elengedtük a nagybetűs életbe. 

Saját lakása volt, saját baráti köre és életritmusa.

Nem voltak közös nyarlásaink, kirándulásaink, ki tudja ez nem lett volna-e erőltetett és unalmas együttlét. 

Most pedig itt lennék lakás, egzisztencia nélkül, pedig bármennyire nem akartam, még úgy tűnik, élnem kell.

És nemcsak én, de a többi családtag sem rúgott fel mindent maga körül.
Mindenki élete és egzisztenciája ment tovább a maga útján. És talán ez a helyes? Normális? Én sem vagyok kivétel.

Van egy könyv, amit most olvasok: Michelle Obama is nagyon mély gondolatokat oszt meg az ő gyászáról. A 26 éves barátnőjét és 55 éves apukáját egy éven belül veszítette el.

"Fájdalmas dolog tovább élni, miután valakid meghalt, egyszerűen így van.

Fájó dolog végigsétálni a lakáson és kinyitni a hűtőszekrényt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy megmosni a fogadat. Az ételeknek nincs többé íze. A színek kifakulnak. A zene bántó, és minden emlék is. Csak bámulsz valamit, amit máskülöben csodásnak látnál - a lilás alkonyi eget, vagy a gyerekekkel teli játszóteret - és ez mind csak fokozza a veszteséged érzését. A gyász annyira magányos érzés..."

Magányos érzés, de mégis sokmindenkinek vannak halottai; többé vagy kevésbé közeli hozzátartozói.

Szerencsére ritka, hogy egy szülő a sajt gyerekét veszítse el, tanult, művelt, okos és szép gyermekét, aki még csak az élet kapujáig jutott el, de nem léphetett át rajta, valamilyen rejtélyes és igazságtalan okból. 

De ő már mindig szép és fiatal marad.

Mint Lady Diana, aki már ráncos-elegáns, de mégiscsak velem egykorú hölgy lenne. De mivel fiatalon meghalt, ő már örökké szép és fiatal marad.

Mint az én fiam, akinek a képével naponta szembesülök a számítógépem képernyővédőjén.

És már minden nap szebbnek látom.
Már kezdem elfogadni, hogy ő mindig ilyen szép marad, amíg mi körülötte mind megöregszünk és megcsúnyulunk majd.