Csodálom, csodáltam és örökké csodálni fogom a fiamat, mert ő a hitét sem veszítette el.
De én elveszítettem a hitemet, és vele együtt elveszítettem mindent.
Egy gyereket elveszíteni az ötből, az nem 20% veszteség, hanem 100%.
Minden, ami addig fontos volt, hirtelen elveszíti a jelentőségét.
Életünknek mind az önző, mind az önfeláldozó pillanatai értelmüket veszítik!A sok kocsikázás, igyekezet, utazás, együtt-nyaralás, a vágyott dolgok megszerzése a számára, a zongoravásárlás és a sok nyelvtanulás - utólag mind értelmüket veszítik hirtelen.
Nem tudok célokat kitűzni magam elé többé!
Ami jó ebben: a tárgyak sem fontosak többé. Semmi értelme újabb és újabb tárgyakra vágyakozni!
Volt egy tanulságos történet a fiam életének utolsó hetében. Még korábban megfogalmazódott bennem a vágy, hogy egy vízálló, úszáskor is hordható "dögös" nyári karórát vegyek magamnak. Valami márkás, szép tárgyat, pl. DOXA-t. Találtam is egyet, amibe beleszerettem, megrendeltem a neten és alig vártam, hogy végre átvehessem. Mintha ezzel a tárggyal vigasztaltam volna magam a hamarosan bekövetkező veszteségért.
De a tárgy nem hozott vigaszt. Kicsit sem. Csalódást hozott.Egy szép tárgy lett és maradt a sok szép tárgyam mellé egy újabb kacat!!
Azóta (nemcsak anyagi megfontolásokból) inkább eladni és megszabadulni akarok a mérhetetlen mennyiségű felesleges kacattól, ami körülvesz és elönt a lakásban!
Nem akarok tovább élni. Kínlódom magammal, a testemmel, a szakmai jövőképemmel és nem látok semmit.
Pedig rengeteg kapaszkodóm van.- A párom a tenyerén hord
- A kisfiam szeret és szeretetre vágyik
- Kislányom egy csupaszív 13 éves, aki olyan érett gondolkodású, mint mások felnőtt korukban
- Szeretem a lakásomat; egy meleg kuckó, nem elegáns, de praktikus, otthonos és kényelmes.
- Imádom a kutyámat, a ragaszkodó szeretetét!
De nem tudom, mindez elég-e az élni akaráshoz!
Vagy csak úgy kellene cél nélkül tovább vegetálni, hogy átadom magam a mindennapok apró örömeinek?
Ahhoz hogy átadjam magam, észre kellene venni ezeket az örömöket.
De rengeteg ellen-erő van, amelyek az elkeseredés és a reményvesztés felé taszítanak:- Az unokámmal és a lányommal szinte alig van kapcsolatom. Egyre többször jár a fejemben, hogy nekik mennyire nem hiányoznék, ha nem öregednék meg.
- A fiam Londonban olyan karriert fut be, amiről én még álmodni sem mertem. Pedig tudtam, hogy zseniális, különlegesen éles eszű, jól sikerült gyerek. Büszke vagyok rá. De neki sincs már szüksége rám.
- Párommal inkább felszínes a kapcsolatunk. Pedig mellettem állt a legnehezebb éjszakán is. Le a kalappal, egy pillanatig sem engedte el a kezemet. De nincs kulcsom hozzá, neki sincs hozzám, külön kasszán utaztunk Londonba is... Fél kiló sajtot is úgy vágunk szét, hogy fillérre elszámolunk. És megöregszem mellette. Nem bicajozunk, nem úszunk, nem sétálunk.
A legelkeserítőbb az egzisztenciális félelmem. 54 éves vagyok, a cégem a csőd szélén áll, a pénzügyektől eltávolodtam, a HR-szakma pedig nem fogad be. Se itt, se Új-Zélandon, sehol a világon nem kellek.
Nincs szüksége rám senkinek??
Sem a szakmának sem a páromnak, sem az unokámnak?
Amikor ezt leírtam, az fogalmazódott meg bennem, hogy:
NEKEM MIRE LENNE SZÜKSÉGEM?
Miért nem azzal foglalkozom, hogy nekem mire lenne szükségem?
MIRE VAN SZÜKSÉGEM IGAZÁN?
Itt folytatom legközelebb...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése