HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?

HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?


Rendszerint sokan vesznek minket körül, amikor gyászolunk, mégis végtelenül egyedül érezzük magunkat, azt érezzük, egyedül vagyunk! Ez egy érzékeny lelkiállapot, amelyben egyszerűen nem vesszük észre a segítséget kínáló kezeket. Akik pedig körülvesznek minket, rendszerint nem is tudják, mi az, amivel segíthetnek, és mi az, ami felkavaró lehet.

Hogy barátaid, szeretteid ne érezzék magukra hagyottnak magukat, szeretnék néhány fontos dolgot a figyelmedbe ajánlani, és néhány tévhitet eloszlatni arról, mivel segíthetsz.


1. HOZD FINOMAN SZÓBA!

Sokszor azt gondoljuk, jobb nem beszélni a veszteségről, mert az csak felkavarja a gyászolót. Ez nem így van. A gyász legellentmondásosabb felismerése, hogy ha már senki nem beszél arról, akit elvesztettünk, akkor mi is el fogjuk felejteni őt! Kapaszkodunk hát az emlékezésbe, vagyis nem akarunk felejteni, ragaszkodunk az elvesztett szerettünk emlékéhez. Ha egy kedves korábbi emlékeddel hozod szóba az elvesztett párt, gyermeket, vagy szülőt, ezzel finoman bátorítást adsz annak, hogy emlékezzetek együtt róla. Ha a gyászoló eltereli a témát, persze hagyd, hadd tegye! Eljön az ideje.

2. KÍNÁLD FEL A SEGÍTSÉGEDET!

Ez a legtöbbször - valamilyen suta módon - szóba kerül. Légy konkrétabb! Kínáld fel konkrétan, milyen segítséget ajánlasz! Túl általános, és közhelyes azt mondani, hogy "ha segítségre van szükséged, szólj". Ez az, amit udvariasan megköszön a gyászoló, és maga is elfelejt. A gyász egy érzékeny állapot, amikor zárkózottabbá válik mindenki. Mondj konkrétumokat a gyászolónak, például: "az ügyintézésben szívesen leveszem a válladról a teendőket" vagy "szívesen beszélgetek veled hetente egy-egy órát, csak hívj" stb.

3. KÉRJ A GYÁSZOLÓTÓL SEGÍTSÉGET!

Talán ez a legmeglepőbb tanács. Amikor valaki elveszíti a társát, gyermekét, szülőjét, akkor hirtelen rázuhan az a felismerés, hogy már nem fontos, és már nincs szükség rá többé! Amikor viszont valakitől segítséget kérnek, azzal azt éreztetik vele, hogy fontos. (Lásd Dale Carnegie Sikerkalauz c. könyvét - de az egy másik téma.) Ha segítséget kérsz tőle, megerősíted, hogy most is fontos, hogy ő van, mert teendője, feladata van.

4. NE KÉRKEDJ A SAJÁT BOLDOGSÁGODDAL!

Emberi gyarlóságunk, hogy szeretjük örömeinket megosztani a világgal. Megosztjuk a nyaralásunkról készült boldog fotókat, közzétesszük örömeinket, és azt hisszük, hogy ez másoknak is örömet okoz. De rendszerint inkább irigységet vált ki, és valljuk be, az is a célunk, hogy irigyeljenek. A gyász legszorongatóbb érzése, hogy "amíg én ilyen boldogtalan vagyok, mások élete csupa öröm". Ezért nem tud egy gyászoló úgy örülni más gyerekének, és más örömének sem akar részesévé válni. Ezért nem játszik szívesen a rokon gyerekekkel, akik korábban pedig felvidították. Ezen túl kell lenni, idő kell hozzá.

5. NE ÍTÉLKEZZ!

Könnyű megmondani kívülállóként, milyen formai és tartalmi előírásai vannak a mély gyásznak. Szerencsére már kevésbé formális világban élünk; nem kell egy évig feketében járnia senkinek, ha nem érzi belülről ennek a vágyát. De joga van talpig feketében járni bárkinek, aki így tudja megélni azt, hogy már semmi sem olyan körülötte, mint régen. Eljön az idő mindenre, a gyász levételére is. Lehet hogy fél év, lehet, hogy két év kell hozzá, lehet, hogy egy élet sem elég. Az első tavasz, az első születésnap fordulópontot jelenthet.

6. FIGYELD A TÁRGYAKAT!

A gyászhoz s a halál közeledtéhez érve egyre jobban eltávolodunk a tárgyaktól - egyfajta aszketikus módon. Halálos betegen a korábban fontos ruhadarabok, könyvek egyre inkább felesleges kacattá válnak a szemünkben. A gyászoló is megéli ezt az eltávolodást, szerettével együtt. Amikor már lassan ismét gyarló örömet tud érezni egy új, szép tárgy iránt, legyen az könyv, cipő, vagy márkás karóra, akkor egy fontos fordulóponthoz érkezett a gyász feldolgozása. A gyarló életöröm élvezete az élet szeretetének visszatértét jelzi. Ehhez is idő kell...

7. MUTASD KI A SZERETETEDET!

A gyász rendszerint az elhunyt egész környezetét megrázza, sok kérdőjel, önvád és ki nem mondott hibáztatás veszi körül a szeretett személy egész környezetét. Légy te az, aki kimondod, hogy az élők milyen fontosak, sőt egyre fontosabbak. Nyilvánítsd ki a szeretetedet és ragaszkodásodat, ahogyan csak tudod, még ha ez látszólag lepereg is a gyászolóról.

NB

NB:
AZ ALÁBB KÖZÖLT BLOGBEJEGYZÉSEK EGY RÉSZÉT A KORÁBBAN KÉZZEL ÍROTT NAPLÓMBAN JEGYEZTEM FEL A GYÁSZ FELDOLGOZÁSA FOLYAMÁN. AZÓTA SOK-SOK ESEMÉNY VITT ELŐRE, ÉS MOST ITT VAGYOK, HOGY MÁSOKNAK IS SEGÍTSEK. FELISMERVE, HOGY SZERETTEINK HALÁLA AZÉRT VAN, HOGY MÉLYEN MEGÉRTSÜK AZ ÉLET ÉRTELMÉT:
HOGY TÖRŐDJÜNK TÖBBET AZ ÉLŐKKEL!

2017. december 29., péntek

Soha nem múló fájdalom

Ismét egy karácsony, ami nélküle telt el.

Bár folyamatosan jelen volt a beszélgetéseinkben, képe fent volt a családi fotó hátterében is, de nem volt velünk, és ez fájdalmasan ért. Nem  mintha korábban sülve-főve együtt töltöttük volna az ünnepeket.

De mégis ott volt a biztos tudat, hogy létezünk egymásnak, és ott vagyunk, ha kell.

Voltak jó vitáink, közös programjaink és kalandjaink, eltérő és azonos nézeteink, amiket inspiráló volt együtt értelmezni.
Értelmet adott a mindennapok rohanásának, amiben kevés az együtt töltött, és tényleg meghitt pillanat emléke.

Ami viszont adódott, az így utólag még jobban felértékelődik, de sajnos nem tett bölcsebbé.
Elkövetem ugyanazokat a hibákat, mert én még mindig én vagyok.

Bántóan tudok kommunikálni, bár nem szándékom megbántani másokat, még mindig éles, ha beszólok. És ez fájdalmas felismerés, hogy bár az életemet annak szentelem, hogy másokat fejlesszek, késztessek és bítorítsak a változásra, én magam nem állok készen. Mert ugyanúgy ma sem engedem meg magamnak a tétlenség luxusát, és sem a gyermekeimmel, sem az unokáimmal nem lett jobb (mélyebb, minőségibb, odafigyelőbb) a kapcsolatom inősége.

Nem találom a helyem a munkámban sem, bár nagyon szerencsésen alakulnak a megbízások, valahogy úgy érzem, már nem állok olyan készen a kihívásokra, sőt. A kudarcokat, amelyek korábban megacélozták az energiáimat, már nem viselem jól.

Ólmos fáradtság és életuntság van rajtam, és ez nagyon sűrűn visszatér és ijeszően sokáig tart.


Még úszni sincs kedvem, pedig eddig ez volt az életem luxusa...
Ez a karácsony ilyen hangulatban ért.

Pedig nem lenne okom panaszra. Jó megbízásaim voltak, jól alakultak a bevételeim, és januárban végre elutazunk a tengerre!

És mégis, minden bajom van magammal.

2017. november 1., szerda

Élet a gyász és a szomorúság után?

Fájdalom és bánat van a szívedben, miután elvesztetted a szeretett gyermekedet? Valakit,  aki a középpontban állt, és az életed értelmét adta?

Egy ilyen megrázkódtatás évekig tartó hatással bír, de a kezdeti tagadás és racionalizálás végső soron valamikor egyszer mégis az elfogadás felé vezet. 
Bizonyosan, bár az életed többé nem lesz ugyanolyan, mint volt.

Tudatosan kell keresni és megtalálni új életed értelmét, ha másért nem, hát a környezeted kedvéért, akik a gondoskodásodtól és szeretetedtől függenek. Leginkább azért, hogy a tehetséged, amit ajándékba kaptál, új utakon fejeződhessen ki.

Bevallom, ilyen hitetlen, elfogadhatatlan sokk volt az életemben, amikor két évvel ezelőtt elvesztettem a 29 éves fiamat, aki két évvel a diagnózist követően halt meg, a műtétek és a kemoterápia, valamint a kísérleti fázisban lévő külföldi rákterápia után. 
Ez az időszak olyan volt számunkra, mintha egy hullámvasútra ültünk volna. Reménykedtünk és kétségbeestünk. Az egész család (testvérek, barátok és elvált szülők) mentális, fizikai és anyagi energiákat fektetett be, hogy megtaláljuk a legjobb gyógymódokat, és hogy mindig pozitív, támogató környezetet nyújtunk neki az utolsó órákig, itthon vagy külföldön, a szükséges következő lehetőségek  folyamatos mérlegelése mellett.

Mindazonáltal végül mégis elvesztettük. 
És elhalálozott, megbékélt, de sohasem vesztette el hitét.

Annak ellenére, hogy ő volt az öt gyermekeim közül, nem tekinthető 20% -os veszteségnek. Ez a saját életcélom, a motivációm és a reményeim 100% -os elvesztését jelentette.
Időközben végeztem a dolgomat, ahogy megszoktam. Tíz nappal a fiam halála előtt terveztem egy egyetem által rendezett csapatépítő tréninget. Ez a tréning három héten belül megvalósult, mindössze 10 nappal a fiam halála után. Ez volt az életem legnagyobb kihívása! Szerettem volna erősen tartani magam, de nagyon nehéz volt értéket nyújtani egy ilyen leli teherrel sújtva a résztvevőknek.

Talán ki tudjuk kihagyni a fájdalom és gyász bármely fázisát? Reméltem hogy igen, de nyilvánvalóan később össze kellett omlanom.

 A napi turbulencia segített elhalasztani a sokkot, de a számlát végül a sors benyújtotta.

Most Halloween van. Miért vált ez a nap ilyen "boldog-félelmes" ünneppé? Ezt a napot a halottak napjának is nevezzük. De ettől ez még mindig egy vidám ünnep, még akkor is, ha a halált ünnepli. 

Ez az a nap, amikor a halottak lelkei visszatérnek a Földre, és ezzel ünnepeljük a betakarítás végét is, azaz azt, hogy új kezdetre kerül sor.


Meg kell tanulnunk, hogy minden életnek megvan a maga kezdete és vége. 
El kell fogadnunk, hogy nincs örök élet, és mi itt vagyunk a Földön valamilyen céllal. 
Bár veszteségeink és fájdalmaink vannak, még oly módon is, hogy elveszthetjük a gyerekünket.
De a "shownak", az úgynevezett életnek folytatódnia kell! 

Tehetségekkel, képességekkel vagyunk megáldva, és meg kell találnunk a módját, hogy ezek az adottságok új utakat találjanak!

2017. október 4., szerda

Megbékélés

Iszonyú évek vannak mögöttünk!


Amikor a gyerekedről megfogalmazzák a végső diagnózist, még sokáig nem hiszed el, hogy ez vele-veled-veletek megtörténhet.

Kapaszkodtok mindenbe, amibe csak lehetséges - a vak hitbe (mint tudjuk, a "hit a reménylett dolgok valósága, és a nem látható feletti teljes meggyőződés" (Zsid 11:1), és az orvostudományba (amikor kemó van, akkor a kemóba, amikor áttét van akkor a sugárba), meg mindenbe ami közte lehetséges (chi-kung, horoszkóp, kineziológia, varga-gomba és társai).

Vagyis kapaszkodunk minden "remény-sugárba" és az utolsó pillanatig felkészületlenül ér minket, hogy egyszer mindennek vége, az életnek is....


  • De hogy a saját gyermekünk élete is véges, mint ahogy a mi életünk is egyszer véget ér majd?
  • Mit ér az életünk további része, amikor a gyerekünk elveszítése feletti fájdalommal kell megélni most már minden napot?

Sőt, mit ért az egész eddigi életünk minden küzdelme, ha egyszer az élet ilyen csúfos véget érhet?

Aztán TÉNYLEG egyszer csak eljön a pillanat, amit a filmben "Váratlan szépség"-nek (Collateral Beauty" neveznek, szerintem nem elég találóan.

Mert nem szépség ez, és köze sincs a szépségversenyek világához!

Inkább csoda.
Váratlanul, a semmiből egyszer csak eléd bukkanó meglepetés.

Egy "flesh", egy pillanat, amikor egyszer csak azt érzed, hogy már képes vagy valami új értelmet adni mindennek, ami addig ért.
Nem elfelejted őt, és nem felejted el a fájdalmadat, sőt!
Intenzíven érzed a jelenlétét, "angyali" gondviselését és támogatását.
Hogy veled van, mindig veled lesz ebben a formában, és már soha nem hagy majd el!

Profánul leírva: Az én esetemben a fiam egyetemi barátai tavaly váratlanul megkerestek egy szakmai ötlettel, amit ők nem tudtak kidolgozni, de nem tudtak/akartak fizetni a kidolgozásáért sem.
Én hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam az anyagok kidolgozásába, több-kevesebb sikerrel bevonva és lemorzsolva más kollégákat is, akik nem tudtak felnőni a feladathoz.
Volt, amikor szinte egyedül maradtam, de mégis hajtott valami belső erő, hogy egy konzisztens rendszert építsek tovább, amihez mára aztán egy sikeres csapat is kialakult, és nemsokára egy rendkívül innovatív weboldalon jelenik meg.
De folyamatosan hajtott valami belső erő, mint a gép, mentem előre, és mára megszületett!

Ez nem ment volna a fiam (igen, az elvesztett fiam!) ki tudja honnan származó energiái és sugallata nélkül.
Az én esetemben ez lett az a "váratlan szépség" vagy inkább "váratlan csoda" pillanata, amit talán mindenki megél egyszer, amikor - bármilyen sokk is zökkentette ki az addigi életéből - megbékél.

És jó esetben ez valódi megbékélést és lelki nyugalmat jelent. A 'hit reménylett valóságát", hogy mindig van tovább!





2017. augusztus 8., kedd

Ma volna a szülinapod!

Kis csillagom, ma lenne a 31. születésnapod! 

Utoljára 29-évesen  köszöntöttünk, s akkor már két éve uralta a testedet a gyilkos kór. 

Mindenki fel akart vidítani, de te már fáradt voltál a társaságunkhoz. 
Nehezen mozogtál a nagy házban, nehezedre esett a lépcsőkön felmenni a szobába, ahol szeretettel körül-öleltünk téged. 

Nem mondtuk ki, mennyire aggódunk, te pedig nem mondtad ki, amit a naplódból később megtudtunk: hogy nem vagy már itt "csak egészen odaát". 

És valóban, három héttel később már fel sem tudtál kelni, aztán a kórházban töltött utolsó héten egyik reggel akadozva elköszöntél mindenkitől, aki körülvett. Azt mondtad, most már pihenni szeretnél.

És mi annyira el voltunk már keseredve, hogy már sírni sem tudtunk.

Ahogy már hetek óta arra vigyáztunk, hogy ne sírjunk a jelenlétedben, akkorra pedig elsírtuk már az összes könnyeinket!

Fáj a hiányod, azóta is érthetetlenül fáj!

És mivel sokat jártad a világot, (29 éved alatt legalább ez megadatott neked) néha az az érzésem, mintha itt lennél, csak valahol távol vagy tőlünk.
Azóta is képernyővédőként őrzöm a barcelonai gyógykezeléseden készült kivételes pillanatot őrző képedet, ami a barátaiddal nevetve-heverve készült a homokos tengerparton.
Minden nap, amikor bekapcsolom a gépet, a szemedbe tudok nézni, az egyik utolsó mosolyodat látom!

Távol vagy, de mégis egész közel.
Az életünk megváltozott azóta.


2017. június 8., csütörtök

Mindennap történik valami jó dolog!

Valóban - mindennap történik valami jó dolog, csak ezt észre kell venni. 
Bár "azóta" ez nagyon nehéz - észrevenni a pozitív dolgokat!

A gyermekem elvesztése óta sokáig nem figyeltem arra, mennyi jó dolog történik velem és körülöttem, mert a szememet elhomályosította a saját bánatom.

De az élet megy tovább, el kell ismerni, és észre kell venni, mennyi jó és biztató dolog történik azóta is!
Most elkezdtem írni, minden nap feljegyezni, milyen jóleső dolgok történnek velem. Ezek sokszor apróságok, de fontos apróságok.


Mint például az, hogy tegnapelőtt a nagymamám kertjében rengeteg ropogós cseresznyét szedtünk, és két napig annyi cseresznyét ettem a gyerekkel együtt, amennyi csak belénk fért!

Gyönyörűen sütött a nap a teraszon, és kifeküdtem a napra, feltöltődni.

Napközben aztán jött egy új megbízásra felkérés - ez is azt mutatja, hogy vannak biztató jelek a munkám terén is.

Aztán amikor hazaér a gyerek az iskolából ragyogó arccal, és szinte "bosszantó" vidámsággal, cseverészve, akkor pedig felderül a arcom tőle. Lennék a szokott szigorú anya persze, aki számon kéri a tanulást és egyéb kötelezettségeket. No és számon is kérem rajta ezeket, de közben örülök, hogy ő ennyire visszanyerte az életvidámságát - és ezt nem irigyelhetem el tőle.
Alig várja már az új iskolája kezdését, összejár az új barátnőivel és pörög, és ragyog!

Örülök neki, hogy az élet megy tovább!


Egy hónap múlva összeházasodunk a párommal, és általa lesz három újabb unokám is.Készülünk az esküvőre, ami nagyon szűk körű lesz, de egy családi fotózás és egy szűk körű családi éttermi ebéd belefér!

A sors az egyik kezével elvesz, azt a másik kezével ad.
Csak meg kell tanulnom észrevenni.

2017. június 1., csütörtök

Semmi nem lesz a régi

Nagyon közhelyes, de tényleg így van; már soha többé semmi nem lesz a régi.
A gyereked elveszítésével már soha semmi nem lesz olyan, mint régen.


Nem lesz olyan akkor sem, ha a szüleidet veszíted el, vagy a legjobb barátodat. De valahogy előbb-utóbb meg tudsz talán békélni azzal, hogy elveszítetted őket, és az életed megy tovább.
Biztos hogy nem igazán a "régi kerékvágásban" zajlik tovább, de általában nem siklik ki.
A gyereked elveszítésével viszont biztos, hogy egész más vágányon zajlik minden a továbbiakban.

Nem tudom azt állítani, hogy jó-e ez, vagy rossz. 

Vannak dolgok, amik kitisztulnak hirtelen, és már nem tükör által homályosan látod, kik az igazi barátaid, hanem kristálytisztán. És lesznek új barátságok, új kihívások, új sikerek, és ez bizakodással tölthet el.


De lesznek új kudarcok is, mint ahogy korábban is érhettek kudarcok. "Aki nem dolgozik, csak az nem hibázik" - amint a szólás tartja. 

Miért ne érnének kudarcok, hiszen az élet zajlik tovább? De a kudarctűrő képesség, legalábbis az én tapasztalatom szerint, nagyon legyengül. Hogy ez átmeneti állapot-e? 

Hogy visszatér-e a korábbi ütőképességünk, rezilienciánk? Ezt nem tudom. És szerintem senki nem tudja. Mert mindenki más, és ahogy mindenki máshogy tűrte korábban is az élet kisebb-nagyobb csapásait és pofonait, és ez a kudarctűrő-ütőképesség nem fog javulni egy ilyen sokk után.

Én most ott tartok, hogy egy olyan mindennapos probléma, mint például a bankom átállása egy új netbankár verzióra, amelybe pár napig (valószínűleg a banki rendszer "tökölése" miatt) nem tudok a megszokott módon belépni, ki tud borítani. Ilyen korábban nem történt velem.

Most viszont érzelmileg felkavar és bár racionálisan tudom, mit tehetek és mit fogok tenni, (pl. felhívom pár nap múlva az ügyintézőt) teljesen magamba omlok.  

Ilyen korábban nem fordult elő velem, ezért meglep, mert nem ismerek magamra.


Hasonló érzékenységet tapasztalok magamon, amikor másokat (egyszer csak azon kapom magam) hogy irigylek valamiért. 

Amióta meghalt a fiam, azóta mások relatív boldogsága abszolút irigylésre méltó állapottá vált a szememben, ami szokatlan módon képes felkavarni.


Nem tudom még, hogy lehet úgy folytatni az életet, ha kivész belőlünk az optimizmus és a bizakodás,  az abban való hit, hogy a dolgok majd egyszer jobbra fordulnak.
Most olyan érzéseket ismertem meg, mint a gyanakodás, pesszimizmus és irigység.

Ez szörnyű! Nem ismerek magamra. Elszörnyedek néha önmagamon!
Pedig 20 hónap eltelt a fiam elveszítése óta. 

De néha azt érzem, mintha egyetlen hét sem telt volna el.



2017. május 9., kedd

Ocsút a tiszta búzától

A gyermekem halála óta eltelt idő óta sok mindenen mentem keresztül.


Bár megdöbbentő és közhelyes,  de azóta egészen más szinten tudom értékelni  az emberi kapcsolataimat. Azt is mondhatnám, hogy azóta "elvált az ocsú a tiszta búzától", és már tisztán látok, torzítástól mentesen.



Vagyis ez a családi tragédia megszűrte körülöttem az igaz barátságokat a hamis érdekektől, és már nemcsak "tükör által, homályosan látok", hanem egyre tisztábban!


Pál Apostol Korintusbeliekhez írt levelének legidézettebb, 13. része így ír erről:

10. De mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. 
  11. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. 
  12. Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertettem. 
  13. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet. 

Eljött hát a gyásszal és az ezzel együtt járó rengeteg önmarcangolással és önelemzéssel az az idő is, amikor visszatekintve egyszerre kitisztult a kép, mert sorra megmérettek a barátaim, és kiesett a rostán, aki nem bizonyult méltónak arra, hogy barátnak neveztessen.

És mielőtt ezt jobban kifejtem, azt is elmondhatom, hogy ez a krízis új barátságokat és hihetetlenül mély emberi kapcsolatokat is épített körülöttem! Olyan emberekkel, akikkel mondjuk addig csak szakmai szálak fűztek össze, 

Kiderült, hogy egy láthatatlan, emberi, érzelmi szál is összeköt velük, és igazán bizonyosságot nyert az, hogy számíthatok rájuk.


Először is, a Facebookon sokan biztosítottak részvétükről, ami akkor nagyon nyomasztóan szép volt, annyira, hogy nem is tudtam válaszolni rájuk és megköszönni. 
Még fél évvel a gyászhír után is észrevettem olyan üzenetet, ami a nagy tömegben nem tűnt fel korábban, és nem válaszoltam meg jó darabig. De amikor észrevettem, hogy hopp itt is egy olvasatlanul hagyott üzenet, akkor gyorsan szabadkozva megköszöntem, és mindenki azt jelezte vissza, hogy persze, megérti.

Az pedig, hogy a Facebookon  - vagy például most itt egy blogon - meg tudom osztani a világgal az érzéseimet, számomra gyógyír. De amiért teszem. az mégsem a saját vigasztalásom. Sokkal inkább abból a felismerésből fakad, hogy mennyire nincsenek, vagy milyen hiányosak a gyász feldolgozását segítő fórumok.

De kik is azok, akiknek nagyon sokat köszönhetek, és nagy szerepet játszottak abban, hogy ma itt vagyok, viszonylag egészséges lélekkel?

Kezdjük mindjárt Hajnival, akivel évek óta van erős szakmai kapcsolatom. És ez a kapcsolat az utóbbi két évben, épp a fiam halálával kapcsolatban kifejezett együttérzésének köszönhetően egy sokkal erősebb minőségű, emberi-baráti kapcsolattá érett.

Nem hagyhatom ki a visszatekintésből Józsit sem, akivel szintén több éves szakmai kapcsolatunk alakult igazi támogató barátsággá. Nemcsak engem tépázott meg az utóbbi két év. Őt sem kímélte az élet - egyszerre vált romossá a családi élete és a munkája is. És emellett szakmaibeli kollégámmá fejlesztette önmagát, aminek során sokszor osztottuk meg egymással a legnagyobb szakmai dilemmáinkat. És eközben egyre jobban megértettük és támogattuk egymást, olyannyira, hogy nemrég ezt a számomra kivételesen megtisztelő visszajelzést küldte nekem: 

"Szeretném ha tudnád, hogy Te vagy nekem a barátom, a mentorom, a tanácsadóm, a coachom. Nagyon büszke vagyok rá, hogy már öt éve mondhatom ezt el, és ahogy telik az idő egyre jobban ugy érzem, hogy Te vagy akiben mindig bízhatok, akire mindig számíthatok. Te vagy az aki a példaképem abban, hogy mindig előre nézz, de ne felejtsd el a múltat.”

Nem maradhat ki ebből a felsorolásból Diana sem, akit egy nagyon nehéz helyzetben ismertem meg - egy tréningen, amit 10 nappal a fiam halála után tartottam, rengeteg kétséggel a szívemben. Nem sokan láthatták rajtam, hogy valami gond van. De ő a mosolygós arcom mögött észrevette a szemem szomorúságát, és megérezte, hogy van valami nagy titok - amit akkor nem tudott megfejteni. Később elmondta, hogy mindezt már akkor meglátta rajtam, és ezt a beszélgetést sok másik követte. Időközben szakmai kapcsolat is kialakult közöttünk, felkért konzulensének a másoddiploma - munkájához, és azóta is össze-összefutunk.

Ezt az örömteli felsorolást pedig a párom koronázza meg. Egy éve nem gondoltam volna, hogy az a kitartó támogatás, amit tőle kapok három éve folyamatosan és töretlenül, ilyen fontossá és megkérdőjelezhetetlenné fog válni az életemben. Épp a tragédia az, ami nyilvánvalóvá tette, hogy az ilyen kapcsolat ritka és nagyon értékes. Éppen a tragédia az, ami annyira egymás felé sodort bennünket, és ami elszakíthatatlanná tette a köztünk lévő köteléket!

Végül pedig fontos megemlítenem azt a nőt, akit korábban barátnőmnek sőt legjobb barátnőmnek (!) tartottam, és akivel közös üzleti vállalkozásba is fogtunk, de kiesett a rostán!

Mert amikor baj volt, nemhogy emberi szót vagy megértést kaptam volna tőle, sőt éppen ellenkezőleg. A gyerekem utolsó heteiben - amikor már azt sem tudtam, mit kívánjak, a gyerek kínjainak meghosszabbítását vagy inkább a megváltást - ő naponta zaklatott hosszas SMS-ekkel, hogy valamit még korábban ígértem neki és "lám, már megint nem tartom be" amit ígérek, satöbbi... És amikor erre válaszul megírtam, hogy a gyerekem itt haldoklik mellettem, ezért ezzel most nem tudok foglalkozni, ő nemhogy visszafogta volna az agresszivitását, de még újratámadott, sőt ügyvédet is fogadott ellenem...

Ez a mohóság és követelőzés, sőt az empátia teljes hiánya annyira leblokkolt, hogy sokáig teljesen a hatása alatt voltam. Nagyon megviselt. Sokáig tartott.

A gyászt iszonyú nehéz kiheverni vagy feldolgozni. De talán még ennél is nagyobb veszteség egy élő emberben ekkorát csalódni!

Egy élő emberben, aki maga is anya, de nem lát túl a saját kicsinyes érdekein és a vélt sérelmei feletti bosszúvágyán.

De összességében, visszatekintve tényleg elmondhatom, hogy a fiam halála révén egyszerre kitisztult a kép, megmérettek a barátaim, új barátokra leltem, és kiestek a szitán, akik nem bizonyultak méltónak arra, hogy barátoknak neveztessenek.