HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?

HOGYAN SEGÍTHETSZ EGY GYÁSZOLÓNAK?


Rendszerint sokan vesznek minket körül, amikor gyászolunk, mégis végtelenül egyedül érezzük magunkat, azt érezzük, egyedül vagyunk! Ez egy érzékeny lelkiállapot, amelyben egyszerűen nem vesszük észre a segítséget kínáló kezeket. Akik pedig körülvesznek minket, rendszerint nem is tudják, mi az, amivel segíthetnek, és mi az, ami felkavaró lehet.

Hogy barátaid, szeretteid ne érezzék magukra hagyottnak magukat, szeretnék néhány fontos dolgot a figyelmedbe ajánlani, és néhány tévhitet eloszlatni arról, mivel segíthetsz.


1. HOZD FINOMAN SZÓBA!

Sokszor azt gondoljuk, jobb nem beszélni a veszteségről, mert az csak felkavarja a gyászolót. Ez nem így van. A gyász legellentmondásosabb felismerése, hogy ha már senki nem beszél arról, akit elvesztettünk, akkor mi is el fogjuk felejteni őt! Kapaszkodunk hát az emlékezésbe, vagyis nem akarunk felejteni, ragaszkodunk az elvesztett szerettünk emlékéhez. Ha egy kedves korábbi emlékeddel hozod szóba az elvesztett párt, gyermeket, vagy szülőt, ezzel finoman bátorítást adsz annak, hogy emlékezzetek együtt róla. Ha a gyászoló eltereli a témát, persze hagyd, hadd tegye! Eljön az ideje.

2. KÍNÁLD FEL A SEGÍTSÉGEDET!

Ez a legtöbbször - valamilyen suta módon - szóba kerül. Légy konkrétabb! Kínáld fel konkrétan, milyen segítséget ajánlasz! Túl általános, és közhelyes azt mondani, hogy "ha segítségre van szükséged, szólj". Ez az, amit udvariasan megköszön a gyászoló, és maga is elfelejt. A gyász egy érzékeny állapot, amikor zárkózottabbá válik mindenki. Mondj konkrétumokat a gyászolónak, például: "az ügyintézésben szívesen leveszem a válladról a teendőket" vagy "szívesen beszélgetek veled hetente egy-egy órát, csak hívj" stb.

3. KÉRJ A GYÁSZOLÓTÓL SEGÍTSÉGET!

Talán ez a legmeglepőbb tanács. Amikor valaki elveszíti a társát, gyermekét, szülőjét, akkor hirtelen rázuhan az a felismerés, hogy már nem fontos, és már nincs szükség rá többé! Amikor viszont valakitől segítséget kérnek, azzal azt éreztetik vele, hogy fontos. (Lásd Dale Carnegie Sikerkalauz c. könyvét - de az egy másik téma.) Ha segítséget kérsz tőle, megerősíted, hogy most is fontos, hogy ő van, mert teendője, feladata van.

4. NE KÉRKEDJ A SAJÁT BOLDOGSÁGODDAL!

Emberi gyarlóságunk, hogy szeretjük örömeinket megosztani a világgal. Megosztjuk a nyaralásunkról készült boldog fotókat, közzétesszük örömeinket, és azt hisszük, hogy ez másoknak is örömet okoz. De rendszerint inkább irigységet vált ki, és valljuk be, az is a célunk, hogy irigyeljenek. A gyász legszorongatóbb érzése, hogy "amíg én ilyen boldogtalan vagyok, mások élete csupa öröm". Ezért nem tud egy gyászoló úgy örülni más gyerekének, és más örömének sem akar részesévé válni. Ezért nem játszik szívesen a rokon gyerekekkel, akik korábban pedig felvidították. Ezen túl kell lenni, idő kell hozzá.

5. NE ÍTÉLKEZZ!

Könnyű megmondani kívülállóként, milyen formai és tartalmi előírásai vannak a mély gyásznak. Szerencsére már kevésbé formális világban élünk; nem kell egy évig feketében járnia senkinek, ha nem érzi belülről ennek a vágyát. De joga van talpig feketében járni bárkinek, aki így tudja megélni azt, hogy már semmi sem olyan körülötte, mint régen. Eljön az idő mindenre, a gyász levételére is. Lehet hogy fél év, lehet, hogy két év kell hozzá, lehet, hogy egy élet sem elég. Az első tavasz, az első születésnap fordulópontot jelenthet.

6. FIGYELD A TÁRGYAKAT!

A gyászhoz s a halál közeledtéhez érve egyre jobban eltávolodunk a tárgyaktól - egyfajta aszketikus módon. Halálos betegen a korábban fontos ruhadarabok, könyvek egyre inkább felesleges kacattá válnak a szemünkben. A gyászoló is megéli ezt az eltávolodást, szerettével együtt. Amikor már lassan ismét gyarló örömet tud érezni egy új, szép tárgy iránt, legyen az könyv, cipő, vagy márkás karóra, akkor egy fontos fordulóponthoz érkezett a gyász feldolgozása. A gyarló életöröm élvezete az élet szeretetének visszatértét jelzi. Ehhez is idő kell...

7. MUTASD KI A SZERETETEDET!

A gyász rendszerint az elhunyt egész környezetét megrázza, sok kérdőjel, önvád és ki nem mondott hibáztatás veszi körül a szeretett személy egész környezetét. Légy te az, aki kimondod, hogy az élők milyen fontosak, sőt egyre fontosabbak. Nyilvánítsd ki a szeretetedet és ragaszkodásodat, ahogyan csak tudod, még ha ez látszólag lepereg is a gyászolóról.

NB

NB:
AZ ALÁBB KÖZÖLT BLOGBEJEGYZÉSEK EGY RÉSZÉT A KORÁBBAN KÉZZEL ÍROTT NAPLÓMBAN JEGYEZTEM FEL A GYÁSZ FELDOLGOZÁSA FOLYAMÁN. AZÓTA SOK-SOK ESEMÉNY VITT ELŐRE, ÉS MOST ITT VAGYOK, HOGY MÁSOKNAK IS SEGÍTSEK. FELISMERVE, HOGY SZERETTEINK HALÁLA AZÉRT VAN, HOGY MÉLYEN MEGÉRTSÜK AZ ÉLET ÉRTELMÉT:
HOGY TÖRŐDJÜNK TÖBBET AZ ÉLŐKKEL!

2019. január 6., vasárnap

Hospice tanulságok: Mit tennék másképp?

Egy év után tegnap megint írtam ebbe a blogba.

Egy éve még magam sem láttam, hogy van kiút.

Úgy éreztem az egyedüli reális elvárás és eredmény az lehet, hogy stagnálok és túlélem a mindennapokat.

De most egy év után, visszatekintve az egész évre, meg mindenre (ami máig hihetetlen, de megtörtént) már úgy látom, hogy kezd valami fény derengeni a sok-sok, és kikerülhetetlen, már három éve tartó kontempláció - elmélkedés és merengés eredményeként.


Leginkább azt érzem hasznosnak, és talán mások számára is használhatónak, ha összefoglalom, mire jutottam, mi mindent tennék másképpen.

Elváltam, a gyerekem nem velem nőtt fel, erre mégis kikerülhetetlenül került sor az életünkben.

Magam is elvált szülők gyerekeként nőttem fel, és az életünk a húgommal ajtócsapkodások, ordítások, a másik szobából áthallatszó verekedések zaja mellett folyt a válás alatt. 
A válás után pedig folytak a szüleink közötti rosszindulatú üzengetések a fejünk fölött; néha pedig a bevonásunkkal, kihasználásunkkal. Ezt akartam elkerülni.

Így amikor a saját házasságomban már semmi szeretet nem maradt,  és magamra maradtam a  mindennapos problémákkal, néhány éves kínlódás után az egyetlen kiút az volt, hogy a lehető legbékésebben kilépjünk ebből az egymást és önmagunkat is emésztő, marcangoló kapcsolatból. 

A békés válás úgy tűnt, úgy valósítható meg, ha egyik gyerekem a három közül a férjemmel marad. Ezzel sajnos elválasztottuk a testvéreket, amit utólag nagyon bánok.

Mert ebben az alkuban mindannyian áldozatok voltunk, de a legnagyobb áldozatot Tibi hozta.

A testvérek minden hétvégét együtt töltöttek, hoztuk-vittük őket, és úgy tűnt, viszonylag békéssé vált mindannyiunk élete. 
Közösen nyaraltam velül Korfun, ahol rengeteget hülyéskedtünk a tengerparton és az esti bulikon.  Tibi bejutott az egyik legjobb hatosztályos gimnáziumba. Aztán 15 évesen Amerikában töltötte apja barátainál a nyarat, később  egyetemistként az Erasmusra én vittem ki kocsival Hollandiába, az öccsével felváltva vezettünk, este Prágában csavarogtunk.

Amikor egyszer a barátjával a Pilisben eltévedtek egy éjszaka és hajnali háromkor felhívott, azonnal beültem a kocsiba, hogy megkeressem és hazahozzam őket...

Szóval úgy tűnt, testileg és lelkileg is egészséges maradt a kapcsolatunk folyamatosan.

Amikor 27 évesen beteg lett, talán sokkal többet tehettem volna, de nem tudom hogy mit.

Pénzem épp nem nagyon volt - egy vállalkozást indítottam ami eléggé bicegett pénzügyileg, és soha nem is hozta a megálmodott számokat, eredményeket. Ez önmagában is sajnálatos, de egy ilyen betegség mellett katasztrofális, mert az anyagi tehetetlenség még jobban gúzsba kötött.


A legjobban azonban arra gondolok nagyon fájó szívvel, hogy mennyire tehetetlen voltam a gyerekem testi leépülésénél segítséget nyújtani. 


Iszonyú lelki tehertétel volt (talán ez az amit soha nem fogok tudni kiheverni) a sportos, fiatal gyönyörű fiam trombózisos combjait fáslival tekergetni, a haját hátradőlve az ágyban megmosni, vagy a mankót trükkösen a hóna alá játszani, ha mosdóba akart menni. 
Mentőt hívni, ha rosszabbodott az állapota, és nyugalmat erőltetve órákat ülni a "sürgősségin", ahol (ezt mindannyian tudtuk, de nem mondhattuk ki) már semmit nem tudtak tenni, hiszen túl voltunk két műtéten, két kemon,  egy sugárkezelésen, és a tudatán kívül már minden szervén elhatalmasodott a kór. Nyaki nyirokcsomók, csontkinövések a vállán... 

"Nő a szárnyam, anya!" mondta ferde mosollyal, és csak a háta mögött mertünk ezen sírni.

Mit tettem volna másképpen, ha ez volt a helyzet, és ezen a Jóisten (igen ő sem!!) tudott változtatni?

A testvérei kerülték, hogy ebben az állapotban lássák.
Akkor ezt nem értettem, és nehezteltem is rájuk emiatt, mert azt gondoltam, hogy minden Tibivel töltött pillanatnak örülni kell.

De már megértem, ez önvédelem volt, mert ha azokat a napokat ők is vele töltötték volna, most ők is sebzetten és tehetetlenül gondolnának vissza erre a szörnyűségre - a rák szemük előtt zajló kíméletlen testi rombolására.

Erre nem voltak felkészülve.
Erre senki nem lehet felkészülve, erre nincsen tanfolyam, és nem is lehet ilyesmire felkészülni.

Egészségügyi képzettséggel fel lehet vérteződni.Tibi szerette is ha a családból az egészségügyisek voltak "ügyeletben" mellette. És ezért szerette volna, ha bejuttatjuk egy kórházba. Az utolsó hetet ott is töltötte. 
Pedig a mentősök nem akartak felmászni érte a lépcsőn az ötödik emeletre, ahonnan hordszéken vitték le.
A kórházi dolgozók és a háziorvosa emberséges igyekezete segítette abban, hogy kórházba kerülhessen. 
Hiszen az egészségügynek már semmi teendője és eszköze nem volt az állapota javítására. De megkapott mindent - amúgy égési sérülteknek fenntartott vízágyat a felfekvések ellen, lélegeztető eszközöket, mosdatást és  forgatást...

Mégis mit tehettem vagy tehettünk volna másképp?

Ezt most összefoglalom, magam okulására is.

Mielőtt a kórházba került egy hétre a halála előtt, sokat feküdt otthon a szobájában és rendszerint azt kérte, hogy ne zavarjuk. 
Egy darabig még postolgatott a facebookon.
Amikor azt láttam, hogy már elmaradtak tőle a vélemények és megosztások, már vérzett a szívem.
Utólag derült ki a naplójában, ekkor írta a "Nem vagyok mát itt, csak egész Odaát" című versét, amit később a templomi búcsúztatásán és az újság gyászrovatában is idéztünk tőle - sokak csodálatára, hiszen olyan szép, igazi profi mű. 

Fájdalomban született, mint minden igazi művészeti alkotás.

Mit tehettem volna, hogy ezek a napok ne csak csendes és reménytelen agóniában teljenek?

1. Hihetetlen, de az hiányzik a legjobban, hogy nem fújtunk szappanbuborékot!!
Ez egy kicsit légzőgyakorlat is, kicsit szenzoros motiváció, és vidám, önfeledt játék lehetett volna.

2. Több fagyit, finomságot hozhattam volna. Bár ez nehéz, mert nem volt édesszájú, és nem élvezte már az ízeket. Egy-egy finom húsleves is már kényszer volt. "Egyél, erősödj!" ez volt a jelszó és ez elvette az ételek élvezetét.

3. Társasjáték, kártyázás, új szellemi kihívások, műveltségi vetélkedők - egy testileg gúzsba kötött de szellemileg friss érteliséginek ez felemelő.

4. Versolvasás, folytatásos történetek vagy egy egész könyv (regény vagy életrajz) felolvasása. Bár ez utóbbi lehet hogy éppen azzal szembesít, ami mással megtörtént, de vele meg már nem fog?

5. Versírás, képregény vagy kollázs alkotása, képek vagdosása és vicces egymás mellé illesztése, mellé egy történet kitalálása.

6. Jó beszélgetések; okos kérdéseket kellett volna feltennem, olyan dolgokról, amiket nem kérdeztünk meg egymástól, de akkor gúzsba kötötte a gondolataimat a tehetetlenség. 


Kártyákat készítenék, húznánk belőlük, és órákig beszélgetnénk!


Például: 
- Mi volt életed legmegdöbbentőbb élménye?
- Mitől féltél a legjobban kisgyerekként?
- Ki volt a legjobb barátod az úvodában és mit szerettél benne?
- Mi az amit eltitkolál előlünk kiskorodban?
- Mire voltál a legbüszkébb az iskolában? 
satöbbi.

Most, utólag nagyon okosnak érzem magam.
Kár, hogy csak most utólag!

Mennyi élményt lehetett volna az utolsó napokba is beleszorítani!!








Aki már mindig fiatal marad

Valami történik, játszódik bennem folyamatosan.

Mi az, ami miatt itt ülök hajnali négykor a számítógép előtt, mert írni akarok, mert már egy éve nem írtam ebbe a blogba semmit?

Négykor, itt Londonban, ami otthon 5 óra. De Londonban vagyok, ami a megbékélésem fontos helyszíne.
Itt találtam meg a helyem, az utóbbi egy éves teljes vibrálás és útkeresés után.

Pedig három éve, hogy tart a gyász, de az utolsó év volt a transzformáció éve.

Új küldetést, munkát és hivatást találtam, ami alázatosabbá tett, és amelyben mindennap hasznosabbnak érzem magam, mint a korábbi életemben.

Egy éve írtam ebbe a blogba legutóbb, és egy éve keresem azt az utat, ami kilépés az életemből, és mégsem.
Hiszen itt vagyok és élek, sőt azt kell mondanom, boldog és kiteljesedett életet élek.

Ugyanaz a nevem, ugyanazok a rokonaim, de mások teljesen a barátaim, a munkatársaim és támogatóim.

De kezd derengeni a fény, és már látom magam körül mások fájdalmát is.

Saját gyerekeimét, a fiam testvéreinek a fájdalmát és elveszettségét is, akik ugyanúgy végigmentek a hullámvasuton, de nem együtt mentünk.

Sokkal több segítséget nyújthattunk volna egymásnak, de nem tettük!


Mert mindenki, aki érintett, a saját fájdalmát élte meg és a saját tempójában, és ezek az utak csak ritkán voltak párhuzamosak.

Bár az lenne a logikus, hogy mi, túlélők egymás kezét fogva zuhanjunk a semmibe, mi egymás kezét elengedve zuhantunk ebbe a semmibe...


Mindannyian más életszakaszban tartottunk, amikor a hihetetlen és visszafordíthatatlan bekövetkezett, és csak a mesében meg a filmekben van olyan, hogy ilyenkor egy teremben összegyűlik az összes szereplő, ahol egy magasabb elme (pl. Poirot) elmondja és a helyére teszi az összefüggéseket.

A valóság más. Itt mindenki saját maga dolgozza fel a bűntudatát és néz szembe vele, vagy ösztönösen, önvédelemből fordul el a szembenézéstől.

Mert bűntudat az mindig mindenkinél van. Van aki szembenéz, és van, aki elfordul tőle, mert úgy kényelmesebb. De van!

Sheryl Sandberg ír a férje korai halálának tapasztalatait megosztva A B Terv című könyvében. Neki a psziciátere segített megérteni, hogy a gyász feldolgozásában a 3P-vel kell szembenézni (már nem emlékszem az eredeti kifejezésekre, de a lényeg kb. ez:

1. Az önvád - hogy én tehetek róla, ha én akkor nem úgy tettem volna... akkor most... 
2. Ennek a kiterjesztése minden másra - hogy ez minden helyzetben így van, én mindig cserben hagyok másokat, én mindig stb
3. A Permanencia - hogy ez mindig is így volt és így lesz.

Valóban, részletesen ízekre szedve mindezeknek a mindennapos végiggondolásáról szólt az utóbbi három évem.

Például, hogy eladhattam volna a lakásomat, amikor már Tibi beteg volt és külföldön kezelték, de éppen nem volt pénzem még meglátogatni sem.

Mi változott volna? Talán együtt röhögcsélünk, sétálunk a tengerparton pár héten át, néhány önfeledt percet szerezve neki, de az is lehet hogy nem?


Hiszen már felnőtt ember volt,  kirepült, a betegsége előtt már egy évtizede, hogy elengedtük a nagybetűs életbe. 
Saját lakása volt, saját baráti köre és életritmusa.
Nem voltak közös nyarlásaink, kirándulásaink, ki tudja ez nem lett volna-e erőltetett és unalmas együttlét. 

Most pedig itt lennék lakás, egzisztencia nélkül, pedig bármennyire nem akartam, még úgy tűnik, élnem kell.

És nemcsak én, de a többi családtag sem rúgott fel mindent maga körül.
Mindenki élete és egzisztenciája ment tovább a maga útján. És talán ez a helyes? Normális? Én sem vagyok kivétel.

Van egy könyv, amit most olvasok: Michelle Obama is nagyon mély gondolatokat oszt meg az ő gyászáról. A 26 éves barátnőjét és 55 éves apukáját egy éven belül veszítette el.


"Fájdalmas dolog tovább élni, miután valakid meghalt, egyszerűen így van.
Fájó dolog végigsétálni a lakáson és kinyitni a hűtőszekrényt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy megmosni a fogadat. Az ételeknek nincs többé íze. A színek kifakulnak. A zene bántó, és minden emlék is. Csak bámulsz valamit, amit máskülöben csodásnak látnál - a lilás alkonyi eget, vagy a gyerekekkel teli játszóteret - és ez mind csak fokozza a veszteséged érzését. A gyász annyira magányos érzés..."

Magányos érzés, de mégis sokmindenkinek vannak halottai; többé vagy kevésbé közeli hozzátartozói.
Szerencsére ritka, hogy egy szülő a sajt gyerekét veszítse el, tanult, művelt, okos és szép gyermekét, aki még csak az élet kapujáig jutott el, de nem léphetett át rajta, valamilyen rejtélyes és igazságtalan okból. 
De ő már mindig szép és fiatal marad.
Mint Lady Diana, aki már ráncos-elegáns, de mégiscsak velem egykorú hölgy lenne. De mivel fiatalon meghalt, ő már örökké szép és fiatal marad.

Mint az én fiam, akinek a képével naponta szembesülök a számítógépem képernyővédőjén.

És már minden nap szebbnek látom.
Már kezdem elfogadni, hogy ő mindig ilyen szép marad, amíg mi körülötte mind megöregszünk és megcsúnyulunk majd.

2017. december 29., péntek

Soha nem múló fájdalom

Ismét egy karácsony, ami nélküle telt el.

Bár folyamatosan jelen volt a beszélgetéseinkben, képe fent volt a családi fotó hátterében is, de nem volt velünk, és ez fájdalmasan ért. Nem  mintha korábban sülve-főve együtt töltöttük volna az ünnepeket.

De mégis ott volt a biztos tudat, hogy létezünk egymásnak, és ott vagyunk, ha kell.

Voltak jó vitáink, közös programjaink és kalandjaink, eltérő és azonos nézeteink, amiket inspiráló volt együtt értelmezni.
Értelmet adott a mindennapok rohanásának, amiben kevés az együtt töltött, és tényleg meghitt pillanat emléke.

Ami viszont adódott, az így utólag még jobban felértékelődik, de sajnos nem tett bölcsebbé.
Elkövetem ugyanazokat a hibákat, mert én még mindig én vagyok.

Bántóan tudok kommunikálni, bár nem szándékom megbántani másokat, még mindig éles, ha beszólok. És ez fájdalmas felismerés, hogy bár az életemet annak szentelem, hogy másokat fejlesszek, késztessek és bítorítsak a változásra, én magam nem állok készen. Mert ugyanúgy ma sem engedem meg magamnak a tétlenség luxusát, és sem a gyermekeimmel, sem az unokáimmal nem lett jobb (mélyebb, minőségibb, odafigyelőbb) a kapcsolatom inősége.

Nem találom a helyem a munkámban sem, bár nagyon szerencsésen alakulnak a megbízások, valahogy úgy érzem, már nem állok olyan készen a kihívásokra, sőt. A kudarcokat, amelyek korábban megacélozták az energiáimat, már nem viselem jól.

Ólmos fáradtság és életuntság van rajtam, és ez nagyon sűrűn visszatér és ijeszően sokáig tart.


Még úszni sincs kedvem, pedig eddig ez volt az életem luxusa...
Ez a karácsony ilyen hangulatban ért.

Pedig nem lenne okom panaszra. Jó megbízásaim voltak, jól alakultak a bevételeim, és januárban végre elutazunk a tengerre!

És mégis, minden bajom van magammal.

2017. november 1., szerda

Élet a gyász és a szomorúság után?

Fájdalom és bánat van a szívedben, miután elvesztetted a szeretett gyermekedet? Valakit,  aki a középpontban állt, és az életed értelmét adta?

Egy ilyen megrázkódtatás évekig tartó hatással bír, de a kezdeti tagadás és racionalizálás végső soron valamikor egyszer mégis az elfogadás felé vezet. 
Bizonyosan, bár az élet többé nem lesz ugyanolyan, mint volt.

Tudatosan kell keresni és megtalálni új életed értelmét, ha másért nem, hát a környezeted kedvéért, akik a gondoskodásodtól és szeretetedtől függenek. Leginkább azért, hogy a tehetséged, amit ajándékba kaptál, új utakon fejeződhessen ki.

Bevallom, ilyen hitetlen, elfogadhatatlan sokk volt az életemben, amikor két évvel ezelőtt elvesztettem a 29 éves fiamat, aki két évvel a diagnózist követően halt meg, a műtétek és a kemoterápia, valamint a kísérleti fázisban lévő külföldi rákterápia után. 
Ez az időszak olyan volt számunkra, mintha egy hullámvasútra ültünk volna. Reménykedtünk és kétségbeestünk. Az egész család (testvérek, barátok és elvált szülők) mentális, fizikai és anyagi energiákat fektetett be, hogy megtaláljuk a legjobb gyógymódokat, és hogy mindig pozitív, támogató környezetet nyújtunk neki az utolsó órákig, itthon vagy külföldön, a szükséges következő lehetőségek  folyamatos mérlegelése mellett.

Mindazonáltal végül mégis elvesztettük. 
És meghalt, megbékélt, de sohasem vesztette el hitét.

Annak ellenére, hogy ő volt az öt gyermekeim közül, nem tekinthető 20% -os veszteségnek. Ez a saját életcélom, a motivációm és a reményeim 100% -os elvesztését jelentette.
Időközben végeztem a dolgomat, ahogy megszoktam. Tíz nappal a fiam halála előtt terveztem egy egyetem által rendezett csapatépítő tréninget. Ez a tréning három héten belül megvalósult, mindössze 10 nappal a fiam halála után. Ez volt az életem legnagyobb kihívása! Szerettem volna erősen tartani magam, de nagyon nehéz volt értéket nyújtani egy ilyen leli teherrel sújtva a résztvevőknek.

Talán ki tudjuk kihagyni a fájdalom és gyász bármely fázisát? Reméltem hogy igen, de nyilvánvalóan később össze kellett omlanom.

 A napi turbulencia segített elhalasztani a sokkot, de a számlát végül a sors benyújtotta.

Most Halloween van. Miért vált ez a nap ilyen "boldog-félelmes" ünneppé? Ezt a napot a halottak napjának is nevezzük. De ettől ez még mindig egy vidám ünnep, még akkor is, ha a halált ünnepli. 

Ez az a nap, amikor a halottak lelkei visszatérnek a Földre, és ezzel ünnepeljük a betakarítás végét is, azaz azt, hogy új kezdetre kerül sor.


Meg kell tanulnunk, hogy minden életnek megvan a maga kezdete és vége. 
El kell fogadnunk, hogy nincs örök élet, és mi itt vagyunk a Földön valamilyen céllal. 
Bár veszteségeink és fájdalmaink vannak, még oly módon is, hogy elveszthetjük a gyerekünket.
De a "shownak", az úgynevezett életnek folytatódnia kell! 

Tehetségekkel, képességekkel vagyunk megáldva, és meg kell találnunk a módját, hogy ezek az adottságok új utakat találjanak!

2017. október 4., szerda

Megbékélés

Iszonyú évek vannak mögöttünk!


Amikor a gyerekedről megfogalmazzák a végső diagnózist, még sokáig nem hiszed el, hogy ez vele-veled-veletek megtörténhet.

Kapaszkodtok mindenbe, amibe csak lehetséges - a vak hitbe (mint tudjuk, a "hit a reménylett dolgok valósága, és a nem látható feletti teljes meggyőződés" (Zsid 11:1), és az orvostudományba (amikor kemó van, akkor a kemóba, amikor áttét van akkor a sugárba), meg mindenbe ami közte lehetséges (chi-kung, horoszkóp, kineziológia, varga-gomba és társai).

Vagyis kapaszkodunk minden "remény-sugárba" és az utolsó pillanatig felkészületlenül ér minket, hogy egyszer mindennek vége, az életnek is....


  • De hogy a saját gyermekünk élete is véges, mint ahogy a mi életünk is egyszer véget ér majd?
  • Mit ér az életünk további része, amikor a gyerekünk elveszítése feletti fájdalommal kell megélni most már minden napot?

Sőt, mit ért az egész eddigi életünk minden küzdelme, ha egyszer az élet ilyen csúfos véget érhet?

Aztán TÉNYLEG egyszer csak eljön a pillanat, amit a filmben "Váratlan szépség"-nek (Collateral Beauty" neveznek, szerintem nem elég találóan.

Mert nem szépség ez, és köze sincs a szépségversenyek világához!

Inkább csoda.
Váratlanul, a semmiből egyszer csak eléd bukkanó meglepetés.

Egy "flesh", egy pillanat, amikor egyszer csak azt érzed, hogy már képes vagy valami új értelmet adni mindennek, ami addig ért.
Nem elfelejted őt, és nem felejted el a fájdalmadat, sőt!
Intenzíven érzed a jelenlétét, "angyali" gondviselését és támogatását.
Hogy veled van, mindig veled lesz ebben a formában, és már soha nem hagy majd el!

Profánul leírva: Az én esetemben a fiam egyetemi barátai tavaly váratlanul megkerestek egy szakmai ötlettel, amit ők nem tudtak kidolgozni, de nem tudtak/akartak fizetni a kidolgozásáért sem.
Én hatalmas lelkesedéssel vetettem bele magam az anyagok kidolgozásába, több-kevesebb sikerrel bevonva és lemorzsolva más kollégákat is, akik nem tudtak felnőni a feladathoz.
Volt, amikor szinte egyedül maradtam, de mégis hajtott valami belső erő, hogy egy konzisztens rendszert építsek tovább, amihez mára aztán egy sikeres csapat is kialakult, és nemsokára egy rendkívül innovatív weboldalon jelenik meg.
De folyamatosan hajtott valami belső erő, mint a gép, mentem előre, és mára megszületett!

Ez nem ment volna a fiam (igen, az elvesztett fiam!) ki tudja honnan származó energiái és sugallata nélkül.
Az én esetemben ez lett az a "váratlan szépség" vagy inkább "váratlan csoda" pillanata, amit talán mindenki megél egyszer, amikor - bármilyen sokk is zökkentette ki az addigi életéből - megbékél.

És jó esetben ez valódi megbékélést és lelki nyugalmat jelent. A 'hit reménylett valóságát", hogy mindig van tovább!





2017. augusztus 8., kedd

Ma volna a szülinapod!

Kis csillagom, ma lenne a 31. születésnapod! 

Utoljára 29-évesen  köszöntöttünk, s akkor már két éve uralta a testedet a gyilkos kór. 

Mindenki fel akart vidítani, de te már fáradt voltál a társaságunkhoz. 
Nehezen mozogtál a nagy házban, nehezedre esett a lépcsőkön felmenni a szobába, ahol szeretettel körül-öleltünk téged. 

Nem mondtuk ki, mennyire aggódunk, te pedig nem mondtad ki, amit a naplódból később megtudtunk: hogy nem vagy már itt "csak egészen odaát". 

És valóban, három héttel később már fel sem tudtál kelni, aztán a kórházban töltött utolsó héten egyik reggel akadozva elköszöntél mindenkitől, aki körülvett. Azt mondtad, most már pihenni szeretnél.

És mi annyira el voltunk már keseredve, hogy már sírni sem tudtunk.

Ahogy már hetek óta arra vigyáztunk, hogy ne sírjunk a jelenlétedben, akkorra pedig elsírtuk már az összes könnyeinket!

Fáj a hiányod, azóta is érthetetlenül fáj!

És mivel sokat jártad a világot, (29 éved alatt legalább ez megadatott neked) néha az az érzésem, mintha itt lennél, csak valahol távol vagy tőlünk.
Azóta is képernyővédőként őrzöm a barcelonai gyógykezeléseden készült kivételes pillanatot őrző képedet, ami a barátaiddal nevetve-heverve készült a homokos tengerparton.
Minden nap, amikor bekapcsolom a gépet, a szemedbe tudok nézni, az egyik utolsó mosolyodat látom!

Távol vagy, de mégis egész közel.
Az életünk megváltozott azóta.


2017. június 8., csütörtök

Mindennap történik valami jó dolog!

Valóban - mindennap történik valami jó dolog, csak ezt észre kell venni. 
Bár "azóta" ez nagyon nehéz - észrevenni a pozitív dolgokat!

A gyermekem elvesztése óta sokáig nem figyeltem arra, mennyi jó dolog történik velem és körülöttem, mert a szememet elhomályosította a saját bánatom.

De az élet megy tovább, el kell ismerni, és észre kell venni, mennyi jó és biztató dolog történik azóta is!
Most elkezdtem írni, minden nap feljegyezni, milyen jóleső dolgok történnek velem. Ezek sokszor apróságok, de fontos apróságok.


Mint például az, hogy tegnapelőtt a nagymamám kertjében rengeteg ropogós cseresznyét szedtünk, és két napig annyi cseresznyét ettem a gyerekkel együtt, amennyi csak belénk fért!

Gyönyörűen sütött a nap a teraszon, és kifeküdtem a napra, feltöltődni.

Napközben aztán jött egy új megbízásra felkérés - ez is azt mutatja, hogy vannak biztató jelek a munkám terén is.

Aztán amikor hazaér a gyerek az iskolából ragyogó arccal, és szinte "bosszantó" vidámsággal, cseverészve, akkor pedig felderül a arcom tőle. Lennék a szokott szigorú anya persze, aki számon kéri a tanulást és egyéb kötelezettségeket. No és számon is kérem rajta ezeket, de közben örülök, hogy ő ennyire visszanyerte az életvidámságát - és ezt nem irigyelhetem el tőle.
Alig várja már az új iskolája kezdését, összejár az új barátnőivel és pörög, és ragyog!

Örülök neki, hogy az élet megy tovább!


Egy hónap múlva összeházasodunk a párommal, és általa lesz három újabb unokám is.Készülünk az esküvőre, ami nagyon szűk körű lesz, de egy családi fotózás és egy szűk körű családi éttermi ebéd belefér!

A sors az egyik kezével elvesz, azt a másik kezével ad.
Csak meg kell tanulnom észrevenni.