Lassan már öt év eltelt Tibi halála óta, és az élet új lehetőségeket kínált, persze nem tálcán, de mégiscsak voltak lehetőségek, amikbe belekapaszkodtam.
Átköltöztem Angliába, ahol mindig is élni szerettem volna, átképeztem magam egy olyan munkára, amire itt nagy a kereslet, és ami örömmel töltötte meg az életemet, és a nélkülözhetetlenség érzésével erősítette a lelkemet.
Megtalált tavaly év végén egy fejvadász cég, és én büszkén állapítottam meg, hogy akámibe is fogok, sikeressé tudom tenni.
Egy színésznő keresett meg, hogy legyek a gyerekei dadája, a háztartása koordinátora és a személyi titkára. Magasabb pénzért és jobb óraszámmmal, heti minimum 30 órás szerződtetéssel.
Aztán valahogy semmi sem úgy alakult mint ahogy terveztük.A 30 óránál mindig kevesebbet kért, a gyerekek távolságratóan a régi dadájukat sírták vissza, ge reményledtem, hogy idővel flott lesz minden.
Pillanatok alatt a kisujjamból kiráztam a dolgokat, javaslatot tettem a gyerekek napirendjének kis módosítására hogy nyugodtabb ritmusban teljenek a délutánok, altattam, játszottam, kuckót
építettem, főztem, bevásároltam, rendszereztem a kaja készleteket és mindenfélét fejben tartottam, az anyuka nagy örömére.
Úgy éreztem, végre eljött az én időm, lehet az élet napos oldalán sétálni, amire annyira vágytam, és szerintem iszonyú erőfeszítések árán rá is szolgáltam.
De közbejött a koronavírus, ami megrengette a világot, és bár mindenkit érint, az én helyzetemet egészen a kétségbeesésbe tasztította.
Azt vártam, hogy családtagként nélkülözhetetlen leszek az új család számára, bármi is történjen, de én lettem az első, kitől azonnal negszabadult a család, miután úgy döntöttek, vidékre költöznek Londonból a szülőkhöz.
Nincs filmforgatás, nincs színház, szóval nincs bevétel az én megtartásomra...
Mit tehetek ebben a helyzetben? Alternatívákat keresek, ha a gyerekes családok most kizárnak minden idegent az életükből, lehet hogy az időshondozásnak szüksége van rám.
Nem tudom egyértelműen megmondani, hogy én magam érzek-e elég erőt, magamban, hogy megint átudorjak egy mérföldkövet!
Ez az elszigeteltség és a szükségtelenség érzése elkeserít, és nagyon a határán vagyok annak, hogy már ne vágyjak semmire.
Szeretnék megpihenni, az utóbbi hetek hajtása után már erre vágytam.
Szeretnék végigolvasni könyveket, de a tehetetlenség és a végtelen idő érzete már jobban zavar, mert üressé tesz.
Nem akarok létezni, nem akarok küzdeni újra és újra.
Ha Tibi ezt előre látta volna!
