Ma megint egy születésnap, amit már nem együtt ünnepelünk

Ma lenne Tibor 34 éves. 

Persze ha lenne értelme megünnepelni a 34. születésnapját annak, aki 29 évet élt.

De anyaként biztos vagyok, hogy minden évben ezen a napon, amikor augusztus 8-án reggel a kisbabám megszületett, ezzel az emlékkel fogok kelni és feküdni.

1986. augusztus 7-én, vagyis az előző napon voltam a szokásos orvosi vizsgálaton, amikor az orvosom megállapította, hogy a méhszájam elkezdett egy centimérernyire kinyílni, és hamarosan várható  az amúgy is időszerű - szülés.

Ez persze örmteli hír. Nincs nehezebb egy túlhordásnál, amikor már mindenórás terhesként semmire nincs kedve és ideje egy kismamának.

Igen ám, de a vizsgálatra az akkor hároméves kislányommal mentem, aki egy mintagyerek volt, nem rosszalkodott, de mégiscsak furcsa volt vele hazabuszozni, összeszorított (méh?) szájjal attól tartva hogy bármelyik pillanatban elfolyhat a magzatvíz.

Apa aznap ráadásul nem ugyanott, Veszprémben volt a munkahelyén, hanem orosz üzleti vendégeket kísért a Keszthelyi kastélyba, estére vártuk haza. És nem volt akkoriban mobiltelefon, sőt vonalas telefon is csak a szomszédnál  volt legközelebb, de onnan sem tudtam volna a férjemet felhívni. 

Mert bármily hihetetlen, de akkoriban neki sem volt mobiltelefonja. Ahogy akkoriban senkinek nem volt.

Nos, a hároméves nagylányom szépen és okosan fogta a kezemet, engedelmesen felszállt velem a buszra és hazaértünk vele minden gond nélkül.

Én jobbnak láttam gyorsan ágynak dőlni, hátha lelassítom ezzel az események folyását.

De a hároméves kislányom érthetően nem akart ledőlni velem, hanem le akart menni az udvarra játszani. Ma ez is elképzelhetetlen, hogy egy társasházi udvaron egy gyerek a szülők nélkül játszadozik, de abban az időben az emberek figyeltek egymás gyerekére és senkiben fel sem merült, hogy valami gond vagy "helyzet" van.

Nem is volt "helyzet". A gyerek odalennt játszott, aztán vacsorára hazajött. Este apa gond nélkül hazaért, és reggelig nyugovóra tért az egész család. 

Pontosabban reggel hatig, amikor erős fájások kezdődtek. Bementünk hát a kórházba és 7:00 órakor bent voltam a szülőszobában. 

Ettől kezdve viszont felgyorsultak az események, és 7:40 perckor megszületett a baba, akinek a nevében még nem sikerült döntést hoznunk ennyre hirtelen.

És mivel akkor még az apák odakint várakoztak, kizárólag én voltam jelen, ezért engem kérdeztek meg, hogy hogy hívják ezt a gyönyörű kisfiút.

Óriási gyerek volt, ezért viszonylag megviselt amíg kibújt, így eléggé kimerülten válaszoltam, amikor feltették a kérdést.

- Nem tudom. - volt a válasz. Erre elkezdtek finoman pofozgatni, at hitték eszméletemet vesztettem, de legalábbis nem vagyok magamnál.

A könyebbség kedvéért ezért kimondtam azt a nevet amiben évekkel korábban már egyezségre jutottunk:

- Tibor! - mondtam, aztán végre békén hagytak. Gondoltam, majd lesz idő napközben ezen még változtatni. De nem lehetett. Bekerült a "rendszerbe" a név, és jöttek napközben gratuláló táviratok is.

Így aztán nem lett Kornél, vagy Balázs amit én szerettem volna. És nem lett Gyula, Jenő, vagy Lacika sem, amit apja szeretett volna.

Nehéz ezt ma elképzelni, amikor az ultrahangból már a félidős terhesek is biztosan tudják, fiút vagy lányt várnak-e., és minden egyes rugdosásnál néven szólíák a magzatukat.

A sors iróniája, hogy már a másnapi  anyakönyvezéskor kderült, hogy van Veszprémben egy másik Sepsi Tibor is, és későbbi jogászi pályáján is felszólította egy névrokona, hogy ha publikál, használjon megkülönböztető betűt a nevében 

Így lett később Sepsi D. Tibor. Dr. Sepsi D. Tibor.

Aki élt 29 évet, a Sors kiszámíthatatlan igazságtalansága miatt.

Teli volt idealizmussal, világjobbító és világmegváltó tervekkel, de nem kapott időt a megvalósításukra.

Mi meg még itt vagyunk. 
Én is itt vagyok, néha nem értem hogy lehet ez!

Élmények és emlékek, amelyek új értelmet kapnak

Az előző néhány bejegyzésemben már magam is éreztem, hogy kilendültem a mélypontról, ami korábban csak lefelé tartott, most felfelé kezdett mozdulni.

Egy gyerek halála megrenget mindent, és az ember, különösen anyaként ezután évekig csak azon mereng, mi mindent tehetett volna másképp. Ezzel egy csomó önvád és persze mély depresszió jár, és ngyon sok lelkierő kell hozzá, hogy mindeközben célt tudjunk találni, új célokat, új lehetőségeket és ha kell, új munkát is, ami értelmet ad a további életünknek.

Én is az elmúlt öt évben - ebben a blogban is megosztva - rengeteget tépelődtem, és mégcsak nem is mundent osztottam meg a legsötétebb gondolataimból...

Most, hogyúj munkám is van, ami végre elégedettséggel tölt el, és anyagi biztonságot is nyújt a következő éveimre, kezdek magamhoz térni az elmúlt öt év kábulatából.

A napokban előkaptam egy polót a szekrényből, ami hihetetlen pozitív élményekhez kapcsolt és vidám perceket idézett fel bennem. Milyen jó, hogy a ruháim évekig, néha egy évtizedig is jó minőségűek maradnak és nem dobálom ki őket évente!

Nos, felvettem ezt a polót, és végigsimítottaam magamon, mert felidézte, hogy vagy tíz éve Tibi elhívott egy anya-fia koncertlátogatásra az A-38 bulihajóra, ami nem az a helyszín, ahová amúgy eljutottam volna 40-50 évesen. Ez napokra elgondolkodtatott, mert a fejemben azóta jár a gondolat, hogy össze kellene írni, mondjuk cetlikre, hogy mi minden pozitív élményünk volt együtt! És ezek mind kimaradtak volna, ha ő nincs!

Nos, tegnap este lefekvés előtt tollat ragadtam és csak úgy ömlöttek a pozitív emlékek!

Biztos nem teljes a lista, még eszembe fog jutni más is idővel, de jó látni, hogy egy mindössze félórás-órás elmélkedés mi minden örömöt és sikert hozott  a felszínre, csak úgy hopp!

Felsorolom, nem idősorrendben, hanem ahogy a gondolataim cikáztak:

• Farsangon Fáraó jelmezt késztettem neki, amivel megnyerte az iskolai jelmezversenyt. Egy aranyra festett strandpapucs, egy derékra csavart kis lepedő, bronzra sminkeltem a felsőtestét, gyönyörű, kék-arany válldíszt is készítettem kék kartonpapírból meg tojástartódoboz csúcsaiból kivágott, aranyfestékkel lefújt díszeket ragasztottam rá több sorban, no meg a kezében keresztben tartva a koronaékszerek voltak. Meg is nyerte az iskolai jelmezversenyt!
• Egy másik farsangon (nagy military mániás volt) katona akart lenni. Rábeszéltem, hogy akkor már ENSZ kéksisakos békefenntartó legyen legalább. Akkor zajlott a szerbiai háború, sokat láttuk a TV-ben a kéksisakosokat. Varrtam kék posztóból egy svájci sapkát, és papírból vágtam ki az ENSZ jelvényét a sapi elejére. Az arcára kamuflázs foltokat festettünk - igazi kemény fiú, marcona katona lett belőle.
• Katonai egyenruhákat vadásztunk minden military boltban amúgy minden adandó alkalommal, így talltunk egy amerikai rohamsisakot például, meg igazi túlélőkészletet keksszel, rágógumival meg vízfertőtlenítő tablettáva - micsoda kincsek egy tízévesnek!
• A strandra is mindig valami komoly olasnivalót hozott magával. Egyszer (erről kedvenc fényképem is megvan) a könyvelési tankönyvemet találta érdekesnek felpolcolt lábbal két csobbanás között elolvasni.Olyan kérdéseket tett fel ezután hogy azt se tudtam hogy magyarázzam el neki: például mi  a különbség a jegyzett tőke és a saját tőke között.
• Angolórákat tartottam hétvégenként a gyerekeknek; összegyűlt vagy hat barátjával és együtt tanultunk.
• 12 lvesen a munkahelyemen töltött egy napot, és az ottani írógépen megírta vagy tíz oldalon a Hrvát -Román Királyság tervezetét. Természetesen ő a király, és az oktatástól az igazságszolgáltatáig minden tökéletes.
• Minden hétvégén, amit együtt töltöttönk, a Hadtörténeti múzeumba akart látogatni. Mindig volt valami amit nem nézett meg elég jól az előző hetekben.
• A polóm amiről ez az egész összefoglaló eszembe jutott, az A 38 állóhajón, bulihelyszínen volt rajtam, ahová a Russkaja koncertjére vitt el.
• Egszer húsvétkor egyvisegrádi hotelbe vittem el a két fiútestvér fiamat. Elsétáltuk a fellegvárba, de Tibi szokása szerint türelmetlenül előrement. Aztán felért és megijedt hogy hol vagyunk ezért szélsebesen visszament a szállodába. Nem kell mondanom, milyen ideges voltam, mivel odafönt nem találkoztunk, ezért visszasiettünk a szállodába, ahol persze rémülten várt minket.
• Korfun töltöttem egy hetet a három gyerekemmel a válás után, nagyon nagy harmóniában.
• Már felnőtt volt, amikor egyszer egy barátjával éjszaka eltévedtek a Bakonyban, és hajnalban kétségbeesetten felhívott, hogy menjek el értük. Csodamód találtam rájuk sz út szélén, nem is tudom hogyan sikerült rájuk lelnem.
• Szeretett verset mondani, szerepelni. Jancsiék keresztelőjén és a húgom esküvőjén verset mondott, Hancsi esküvőjén előadott családi meglepetés színdarabunkban főszerepet játszott.
• Együtt festettük ki a szobáját egy teljes éjszakán át a Móriczon.
• Kocsival elvittem az Erasmus program beköltöztetésére Hollandiába.
• Az LMP első parlamentbe jutása előtt a választási bizottságban én is segítettem, utána az eredményhirdetést együtt ünnepeltük velük az éjszakában.
• Amerikába utazásához a vízumkérelmet a követségen együtt intéztük, amikor 15 éves volt.
• A kórházban az utolsó szavait az én fülembe súgta, én lehettem az utolsó, akivel az utolsó szavait megosztotta. Előtte pár héttel egy egész hetet együtt töltöttünk - nagy harmóniába, sok találó, vicces beszélgetéssel, teljes flow-ban. 
• Volt korábban egy kőkerítéssel körülvett családi ház, amit Szarvas felé vezetve Békésszentandrásnál elhaladva mindig megcsodáltunk. Elnevezte Haciendának, és mindig azt mondta, hogy felnőtt korábam majd megveszi és oda fog költözni.
• Szarvason egyszer beúsztunk a Körösbe és nagyon jót beszélgettünk a barátairól.
• Családi bögrefestésünkön, ami Hancsi ajándéka volt 40 éves szülinapomra, Tibi igazi egyéniségként nagyon rá jellemző komoly témákat festett - Isten, haza, család témában.
• Halála után naplói alapján könyvet adattam ki a család és a baráti kör számára. Ez azért lett közös élmény, mert a könyv szerkesztése közben 'velem volt'.

Micsoda élmények, micsoda élet!
Nem mindenkinek adatik meg ennek a fele sem.
Főleg nem 29 év alatt!

Az élet napos oldalán

Elhasznált klisé, hogy majd egyszercsak minden fájdalom enyhük, felragyog a fény, és minden jóra fordul, mint a filmekben.

Én az elmúlt öt év fájdalma, önmarcangolása és gyásza alatt, bár mélyen bizakodtam, valójában nem hittem, hogy valaha is megtalálom a lelki békémet.
A legutóbbi blogbejegyzésemen is azt látom, hogy nagyon mélypontra jutottam pár hete.

Bár évek óta küzdök azzal, hogy talpra álljak, persze nem passzívan, hanem folyamatos pörgésben tartva magamat.
Vállalkozásokhoz csatlakoztam, új üzleti modelleken dolgoztam rengeteget - de tulajdonképp sikertelenül.

Bár az aktivitás, a pörgés hasznossá tett és kitöltöttea napjaimat, nem tett sikeressé és főleg nem tett boldoggá.

Aztán két éve Angliába költöztem, az itteni élet és a munkám pezsgése sokáig tartott a felszínen.

Intellektuálisan és fizikailag is összeszedtem magam, de az üresség továbbra is bennem volt.

Aztán jött a koronavírus, ami megregette az egész világot. 

Emberek százai-ezrei halnak meg, és bár a statisztikás szerint a kor előrehaladtával nő a halálozás esélye, a velemkorúakat és a fiatalokat is is pusztítja.

Sok fiatal ápolónő halt meg a kórházakban ahol először gyógyítottak, utána megbetegedtek, majd belehaltak.

Az, hogy ma a halál - a fiatalok halála is - tömeges méreteket öltött, és az, hogy ez globális, vagyis nem lehet előle a Bahamákra menekülnie a kőgazdagoknak sem, nem vigasztal.

Az, hogy tömegesen halnak meg fiatalok is, nem teszi Tibi halálát elfogadhatóbbá.

De ebben a világban, amiben ma élünk a koronavírus óta, két dolog felértékelődött.

• Az egyik a biztos és kiszámítható munkaviszony és jövedelem.
• A másik a nyugodt, a világ problémáitól távoli és védett lakóhely.

És én most a sors kegyelméből mindkettőt megtaláltam.

Bár az utóbbi hetek elsodorták a londoni vállalkozásomat, a legnehezebb pillanatokban, amikor még új lakást is kellett keresnem, és új munkahelyet (bejelentett munkát) is, de mielőbb, egyik napról a másikra ugyanazon az ügynökségen keresztül, amelyik a színésznő mellett ajánlott munkát, egy vidéki, dél-angliai családnál kaptam bentlakásos munkát!

Ez a vidékre költözés nem egyszerű persze. Elveszítettem a pezsgő nagyvárosi életet Londonban, a színházi showkat, a shoppingolást, de nem sajnálom a tömött és költséges londoni metrót, és a drága és ócska albérleteket.

Most egy tágas "vidéki szállodai" - szerű szobám van saját fürdőszobával. Egy csodás és okos kisbabám, akinek a fejlesztése élvezet.Nagyokat sétálunk a húsz percre levő templomkerthez, a nap csodásan süt, itt senki nem hord maszkot, az egész apokaliptikus világtól távol egy csendes búvóhelyen lakom.

Eléggé stresszmentesen.

Sétálok nagyokat.
Végre tényleg a napos oldalon.
Erre már rég vágytam, de egyáltalán nem számítottam.
Köszönöm, Istenem!

Lenni vagy nem lenni

Meglepődve néztem, milyen régóta nem éreztem már szükségesnek a gyászblogom vezetését - két hónapja nem írtam.

Lassan már öt év eltelt Tibi halála óta, és az élet új lehetőségeket kínált, persze nem tálcán, de mégiscsak voltak lehetőségek, amikbe belekapaszkodtam.

Átköltöztem Angliába, ahol mindig is élni szerettem volna, átképeztem magam egy olyan munkára, amire itt nagy a kereslet, és ami örömmel töltötte meg az életemet, és a nélkülözhetetlenség érzésével erősítette a lelkemet.

Megtalált tavaly év végén egy fejvadász cég, és én büszkén állapítottam meg, hogy akámibe is fogok, sikeressé tudom tenni.

Egy színésznő keresett meg, hogy legyek a gyerekei dadája, a háztartása koordinátora és a személyi titkára. Magasabb pénzért és jobb óraszámmmal, heti minimum 30 órás szerződtetéssel.

Aztán valahogy semmi sem úgy alakult mint ahogy terveztük.A 30 óránál mindig kevesebbet kért, a gyerekek távolságratóan a régi dadájukat sírták vissza, ge reményledtem, hogy idővel flott lesz minden.

Pillanatok alatt  a kisujjamból kiráztam a dolgokat, javaslatot tettem a gyerekek napirendjének kis módosítására hogy nyugodtabb ritmusban teljenek a délutánok, altattam, játszottam, kuckót
 építettem, főztem, bevásároltam, rendszereztem a kaja készleteket és mindenfélét fejben tartottam, az anyuka nagy örömére.

Úgy éreztem, végre eljött az én időm, lehet az élet napos oldalán sétálni, amire annyira vágytam, és szerintem iszonyú erőfeszítések árán rá is szolgáltam.

De közbejött a koronavírus, ami megrengette a világot, és bár mindenkit érint, az én helyzetemet egészen a kétségbeesésbe tasztította.

Azt vártam, hogy családtagként nélkülözhetetlen leszek az új család számára, bármi is történjen, de én lettem az első, kitől azonnal negszabadult a család, miután úgy döntöttek, vidékre költöznek Londonból a szülőkhöz.

Nincs filmforgatás, nincs színház, szóval nincs bevétel az én megtartásomra...

Mit tehetek ebben a helyzetben? Alternatívákat keresek, ha a gyerekes családok most kizárnak minden idegent az életükből, lehet hogy az időshondozásnak szüksége van rám.

Nem tudom egyértelműen megmondani, hogy én magam érzek-e elég erőt, magamban, hogy megint átudorjak egy mérföldkövet!

Ez az elszigeteltség és a szükségtelenség érzése elkeserít, és nagyon a határán vagyok annak, hogy már ne vágyjak semmire.
Szeretnék megpihenni, az utóbbi hetek hajtása után már erre vágytam.
Szeretnék végigolvasni könyveket, de a tehetetlenség és a végtelen idő érzete már jobban zavar, mert üressé tesz.

Nem akarok létezni, nem akarok küzdeni újra és újra.

Ha Tibi ezt előre látta volna!

Senki nem készít fel a halálra

Bár Tibi halála évekkel ezelőtt történt, mindennap gondolok rá, és arra, hogy mi mindent kellett volna vagy lehetett volna másképp tenni!

Ma hajnalban arra a gondolatra ébredtem, hogy miért nem mondta az orvos, miért nem mondták az orvosok akkor ki, hogy mi következik...

Senki nem mondta ki, hogy nincs segítség, hogy meg fog halni.

Ez nem olyan, mint a filmekben, hogy "kedves szülők, üljenek ki, vagy jöjjenek vissza, mert beszélnünk kell".

Legalábbis Magyarországon.

Csak ülsz órákat a sürgősségin, a váróteremben, a szakrendelésen, a kórházban, és örülsz, hogy végre bejutsz az orvosi rendelőbe, ahol valami éppen akut jelenségre valamit végre adnak a gyerekednek.

Megműtik, kap egy kanült, egy injekciót, egy új gyógyszert, és te ott állsz bizakodva, mint egy autószerelőnél, hogy egy kis olajcsere, akkutöltés, kerékcsere majd megoldja a dolgokat, és minden továbbra is úgy fog működni, mint korábban. Sőt a sok "javítás" még talán fel is turbózza a motort...

Anyaként nem tudtam, nem láttam, hogy ez a végjáték!

Hogy a halál szele már ott volt velünk, az orvosok és a nővérek pedig csak a dolgukat tették, mindig valami apró segítséget nyújtottak, bizonyára azt tették, ami tőlük telik, de nem készítettek fel.

Én előtte nem láttam még halált, messziről sem.
Főleg ilyen közelről nem.

Csak azt láttam, hogy a gyerekem mennyire szenved, már nem tud felkelni sem, de még úgy voltam, hogy ez most jaj nagyon nehéz, de majd egyszercsak minden megjavul.

Már közel 10 év telt el a diagnózis óta.

Most már tudom, hogy ez egy végső diagnózis volt, mert bár egy majdnem hét centis daganatot fizikailag el lehet távolítani, de csak az operáció lehet sikeres. 

A beteg meg fog halni. 

Évek múlva, kemoterápia és külföldi gyógykezelési kísérletek múlva, de mindenképp meg fog halni!

Addig lehet még sok-sok hálapénzt fizetni, a fizetős küldöldi kezelésbe a beugrót összeszedni, de ez már csak az orvostudományt fogja szolgálni.  Mert a beteg gyógyulása kizárt!

Lehet hogy van egy százalék vagy tíz százalék esélye, hogy mégis meggyógyul.

És a szülők ezért az egy százalékért vagy tíz százalékért is az életüket adnák.

Ez tartja mozgásban a rendszert.

Ezért nem szól senki, hogy "anyuka, beszélnünk kell"!

És ezért lesznek a szülőknek rémálmai még tíz év múlva is.

Mert nem szólt senki.