A macskáknak, mint mondják, kilenc életük van.
A szerencsés embereknek csak egy, amit viszonylag normális tempóban, viszonylagos nyugalomban és jólétben, kevés felkavaró újrakezdéssel élnek meg.De aki elveszíti a fiatal, okos és ambíciókkal, tervekkel teli gyerekét a nagybetűs élet kapujában, az biztos hogy már sohasem fogja ugyanazt az életet élni.
Mindent ami addig fontos volt, meg kell kérdőjeleznie, újra kell kezdenie és újra kell fogalmaznia.
Meg kell kérdőjeleznie mindent, ami addig fontos volt, és jó esetben megtalálja a válaszokat és újra építi az életét, hogy megtalálja újra, ami igazán fontos.
Vagy beugrik az első villamos alá, ami egyrészt nem is olyan egyszerű.
Másrészt pedig nem segít megválaszolni a kérdéseket, hanem újabb kérdéseket generál.
Csak már nem a saját fejében, hanem a hátramaradókéban.
A szülei, a gyerekei, a barátai fejében, akikre ezzel áthárítja a gondolkodás terhét...
Szóval jó esetben erre nem kerül sor, mert részben a félelem, részben a másokért érzett felelősség ezt a lépést megakadályozza.
Marad az élet, csak már kis betűkkel.
Egy olyan élet, amit addig nem lehet tovább élni, mintha mi sem történt volna.
És addig nincs megváltás, amíg nem tudunk továbblépni a saját fájdalmunkon.
Ennek szerintem egyetlen eszköze, amikor valaki máson tudunk segíteni.
Bármennyire is nehéz, el kell jutni ahhoz, hogy egy másik lelket meg tudjunk menteni, mert ez a megváltás a saját purgatóriumonkból.
Itt ezen a blogon keresztül, amit néhányan csendben követnek, úgy érzem, már egy-két lélekhez eljutottam. Van olyan is, akivel személyes levelezést folytatunk, de ez ritka. De nem baj, mert a gyászt mindenki máshogy éli meg, és a legtöbb ember csendben és magában tartja.
A húgom azt mondta, én majd biztos kiírom magamból, és igaza lett.
"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (J.A.)
Ez az én vigaszutam.
És az élet újrakezdése.
És ha végiggondolom, az én életem eddig sem volt nyugalmas és változatlan.
Eddig hány életem is volt?
Az első a gyerekkorom, amikor kitűnő tanulóként harcoltam a szüleim szeretetéért és elismeréséért.
Megtanultam valamit, ami harcossá tett.
Az "imposztor szindrómát", amikor mindennap felteszed magadnak a kérdést: "Elég jó vagyok-e?"
És mindig igyekszel túlteljesíteni, magadnak is bizonyítani. Minden tantárgyból tanulmányi versenyt nyerni, nyelveket tanulni és 100 könyvet elolvasni.
De mindig bizonyítani akarsz, magadnak és a világnak, mert legbelül nem vagy oké, mert mindig úgy érzed hogy kevés vagy.
A második életemet a küldöldi tanulmányaim során éltem meg, meg az első házasságomban. Mert még ezalatt házasságot kötöttem és megszületett az első gyerekem, aki szép, okos és csodálatos, és az első perctől az volt. (Nyugodt kisbaba, barátságos és mosolygós totyogó, kitűnő tanuló, sikeres menedzser, jó anya és majd még ki tudja mi minden lesz belőle.)
Angolból nyelvvizsgát tenni felsőfokon, második diplomát szerezni 3 gyerek mellett.
A gyerekeidnek a legkülönlegesebb ruhadarabokat megvarrni és megkötni, a legfinomabb süteményekkel hazavárni, elsőnek odaérni, ha felhív valamelyikük az éjszakában, hogy eltévedt.
És néha túl száraz a sütemény, kicsit ferde a cippzár, és magad is eltévedhetsz, mire végre odaérsz. De a házasságom is tönkrement, szeretet nélküli volt ahol megcsaltak és én visszacsaltam, de ez nem gyógyította meg a lelkemet.
De még mindig bizonyítani akarsz, magadnak és a világnak, mert legbelül nem vagy oké, mert mindig úgy érzed hogy kevés vagy.
A harmadik életem a második házasságom volt. Az újrakezdés reményteli és szenvedélyes volt, teli olyan meglepetésekkel, mint egy kisbaba örökbefogadása meg egy meglepetés-baba 40 évesen... Álmaim vízparti nyaralójában töltöttünk minden hétvégét, és egy gyönyörű lakásban élhettünk, Budán, ahol a még a terasz is minimum húsz négyzetméteres volt.
De pár év múlva iszonyú pokollá vált az életünk, amelyben minden felelősség az én vállamat terhelte és a férjemben lévő feszültség alkoholba és agresszivitásba fordult. Mindezt megnehezítette, hogy a szakmámban, a munkában is egyre nehezebben találtam a helyem. Elhíztam, elnehezedtem, belekeseredtem és belefáradtam a sok küzdelembe és ez fizikailag is megbetegített. Két "daganatmegelőző állapotú" tumort távolítottak el belőlem, több heti folyamatos vérzést követően.
A negyedik életem a boldogság kereséséről szólt meg az újrakezdésről. De nem boldogság jött, hanem a mindennapos küzdelem a korábbiakhoz képest korlátozott anyagiak miatt, a tizenéves kislányom gondjai miatt, az örökbefogadott gyerekünk tanulmányi kudarcai miatt, és Tibi betegsége és halála miatt. Amiben mellettem volt a párom, aki a harmadik férjem, de ilyen lelkiállapotban nem tudom, ez igazán segít-e. Az talán sokat segít, hogy kitart mellettem és általa szélesedett a szeretteim köre - új unokákkal is.
Azt hiszem egy átlagos életben ennyi minden amit itt fent felsoroltam, már bőven több, mint ami sok!
De nincs vége ennek a szappanoperának, amit az életemnek mondhatok.
Az ötödik életem itt Londonban folytatom, teli jó dolgokkal és mindennapos sikerekkel és örömökkel, de teli küzdelekkel.
De legalább segíthetek másoknak, és ez a fontosság és talán a nélkülözhetetlenség érzésével tölt el, minden nap.
Még nem tudom, hogy alakul.
Biztató, de még nagyon küzdelmes.
És segít feldolgozni, hogy elveszítettem a gyerekemet.
Mások gyerekeihez kötődöm, de ez már nem olyan kockázatos, ezt nem lehet elveszíteni.
Vagy nem olyan mély a kötődés, ezért nem lehet mély a seb...
Még mindig bizonyítani akarok, magamnak és a világnak, mert legbelül még mindig nem vagyok oké, mert én mindig úgy érzem, hogy kevés vagyok.
Pedig annyi mindent értem el az életemben, ami öt életre is elég lenne!
Nem sok ember tudná mindezt utánam csinálni.
Jó lenne már ennyi küzdelmes évtized után végre az élet napos oldalán sétálni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése