Aki már mindig fiatal marad

Valami történik, játszódik bennem folyamatosan.

Mi az, ami miatt itt ülök hajnali négykor a számítógép előtt, mert írni akarok, mert már egy éve nem írtam ebbe a blogba semmit?

Négykor, itt Londonban, ami otthon 5 óra. De Londonban vagyok, ami a megbékélésem fontos helyszíne.
Itt találtam meg a helyem, az utóbbi egy éves teljes vibrálás és útkeresés után.

Pedig három éve, hogy tart a gyász, de az utolsó év volt a transzformáció éve.

Új küldetést, munkát és hivatást találtam, ami alázatosabbá tett, és amelyben mindennap hasznosabbnak érzem magam, mint a korábbi életemben.

Egy éve írtam ebbe a blogba legutóbb, és egy éve keresem azt az utat, ami kilépés az életemből, és mégsem.
Hiszen itt vagyok és élek, sőt azt kell mondanom, boldog és kiteljesedett életet élek.

Ugyanaz a nevem, ugyanazok a rokonaim, de mások teljesen a barátaim, a munkatársaim és támogatóim.

De kezd derengeni a fény, és már látom magam körül mások fájdalmát is.

Saját gyerekeimét, a fiam testvéreinek a fájdalmát és elveszettségét is, akik ugyanúgy végigmentek a hullámvasuton, de nem együtt mentünk.

Sokkal több segítséget nyújthattunk volna egymásnak, de nem tettük!

Mert mindenki, aki érintett, a saját fájdalmát élte meg és a saját tempójában, és ezek az utak csak ritkán voltak párhuzamosak.

Bár az lenne a logikus, hogy mi, túlélők egymás kezét fogva zuhanjunk a semmibe, mi egymás kezét elengedve zuhantunk ebbe a semmibe...

Mindannyian más életszakaszban tartottunk, amikor a hihetetlen és visszafordíthatatlan bekövetkezett, és csak a mesében meg a filmekben van olyan, hogy ilyenkor egy teremben összegyűlik az összes szereplő, ahol egy magasabb elme (pl. Poirot) elmondja és a helyére teszi az összefüggéseket.

A valóság más. Itt mindenki saját maga dolgozza fel a bűntudatát és néz szembe vele, vagy ösztönösen, önvédelemből fordul el a szembenézéstől.

Mert bűntudat az mindig mindenkinél van. Van aki szembenéz, és van, aki elfordul tőle, mert úgy kényelmesebb. De van!

Sheryl Sandberg ír a férje korai halálának tapasztalatait megosztva A B Terv című könyvében. Neki a psziciátere segített megérteni, hogy a gyász feldolgozásában a 3P-vel kell szembenézni (már nem emlékszem az eredeti kifejezésekre, de a lényeg kb. ez:

1. Az önvád - hogy én tehetek róla, ha én akkor nem úgy tettem volna... akkor most... 

2. Ennek a kiterjesztése minden másra - hogy ez minden helyzetben így van, én mindig cserben hagyok másokat, én mindig stb

3. A Permanencia - hogy ez mindig is így volt és így lesz.

Valóban, részletesen ízekre szedve mindezeknek a mindennapos végiggondolásáról szólt az utóbbi három évem.

Például, hogy eladhattam volna a lakásomat, amikor már Tibi beteg volt és külföldön kezelték, de éppen nem volt pénzem még meglátogatni sem.

Mi változott volna? Talán együtt röhögcsélünk, sétálunk a tengerparton pár héten át, néhány önfeledt percet szerezve neki, de az is lehet hogy nem?

Hiszen már felnőtt ember volt,  kirepült, a betegsége előtt már egy évtizede, hogy elengedtük a nagybetűs életbe. 

Saját lakása volt, saját baráti köre és életritmusa.

Nem voltak közös nyarlásaink, kirándulásaink, ki tudja ez nem lett volna-e erőltetett és unalmas együttlét. 

Most pedig itt lennék lakás, egzisztencia nélkül, pedig bármennyire nem akartam, még úgy tűnik, élnem kell.

És nemcsak én, de a többi családtag sem rúgott fel mindent maga körül.
Mindenki élete és egzisztenciája ment tovább a maga útján. És talán ez a helyes? Normális? Én sem vagyok kivétel.

Van egy könyv, amit most olvasok: Michelle Obama is nagyon mély gondolatokat oszt meg az ő gyászáról. A 26 éves barátnőjét és 55 éves apukáját egy éven belül veszítette el.

"Fájdalmas dolog tovább élni, miután valakid meghalt, egyszerűen így van.

Fájó dolog végigsétálni a lakáson és kinyitni a hűtőszekrényt. Fáj felvenni egy pár zoknit, vagy megmosni a fogadat. Az ételeknek nincs többé íze. A színek kifakulnak. A zene bántó, és minden emlék is. Csak bámulsz valamit, amit máskülöben csodásnak látnál - a lilás alkonyi eget, vagy a gyerekekkel teli játszóteret - és ez mind csak fokozza a veszteséged érzését. A gyász annyira magányos érzés..."

Magányos érzés, de mégis sokmindenkinek vannak halottai; többé vagy kevésbé közeli hozzátartozói.

Szerencsére ritka, hogy egy szülő a sajt gyerekét veszítse el, tanult, művelt, okos és szép gyermekét, aki még csak az élet kapujáig jutott el, de nem léphetett át rajta, valamilyen rejtélyes és igazságtalan okból. 

De ő már mindig szép és fiatal marad.

Mint Lady Diana, aki már ráncos-elegáns, de mégiscsak velem egykorú hölgy lenne. De mivel fiatalon meghalt, ő már örökké szép és fiatal marad.

Mint az én fiam, akinek a képével naponta szembesülök a számítógépem képernyővédőjén.

És már minden nap szebbnek látom.
Már kezdem elfogadni, hogy ő mindig ilyen szép marad, amíg mi körülötte mind megöregszünk és megcsúnyulunk majd.