Egy év után tegnap megint írtam ebbe a blogba.
Egy éve még magam sem láttam, hogy van kiút.
Úgy éreztem az egyedüli reális elvárás és eredmény az lehet, hogy stagnálok és túlélem a mindennapokat.
De most egy év után, visszatekintve az egész évre, meg mindenre (ami máig hihetetlen, de megtörtént) már úgy látom, hogy kezd valami fény derengeni a sok-sok, és kikerülhetetlen, már három éve tartó kontempláció - elmélkedés és merengés eredményeként.
Leginkább azt érzem hasznosnak, és talán mások számára is használhatónak, ha összefoglalom, mire jutottam, mi mindent tennék másképpen.
Elváltam, a gyerekem nem velem nőtt fel, erre mégis kikerülhetetlenül került sor az életünkben.
Magam is elvált szülők gyerekeként nőttem fel, és az életünk a húgommal ajtócsapkodások, ordítások, a másik szobából áthallatszó verekedések zaja mellett folyt a válás alatt.
A válás után pedig folytak a szüleink közötti rosszindulatú üzengetések a fejünk fölött; néha pedig a bevonásunkkal, kihasználásunkkal. Ezt akartam elkerülni.
Így amikor a saját házasságomban már semmi szeretet nem maradt, és magamra maradtam a mindennapos problémákkal, néhány éves kínlódás után az egyetlen kiút az volt, hogy a lehető legbékésebben kilépjünk ebből az egymást és önmagunkat is emésztő, marcangoló kapcsolatból.
A békés válás úgy tűnt, úgy valósítható meg, ha egyik gyerekem a három közül a férjemmel marad. Ezzel sajnos elválasztottuk a testvéreket, amit utólag nagyon bánok.
Mert ebben az alkuban mindannyian áldozatok voltunk, de a legnagyobb áldozatot Tibi hozta.
A testvérek minden hétvégét együtt töltöttek, hoztuk-vittük őket, és úgy tűnt, viszonylag békéssé vált mindannyiunk élete.
Közösen nyaraltam velül Korfun, ahol rengeteget hülyéskedtünk a tengerparton és az esti bulikon. Tibi bejutott az egyik legjobb hatosztályos gimnáziumba. Aztán 15 évesen Amerikában töltötte apja barátainál a nyarat, később egyetemistként az Erasmusra én vittem ki kocsival Hollandiába, az öccsével felváltva vezettünk, este Prágában csavarogtunk.
Amikor egyszer a barátjával a Pilisben eltévedtek egy éjszaka és hajnali háromkor felhívott, azonnal beültem a kocsiba, hogy megkeressem és hazahozzam őket...
Szóval úgy tűnt, testileg és lelkileg is egészséges maradt a kapcsolatunk folyamatosan.
Amikor 27 évesen beteg lett, talán sokkal többet tehettem volna, de nem tudom hogy mit.
Pénzem épp nem nagyon volt - egy vállalkozást indítottam ami eléggé bicegett pénzügyileg, és soha nem is hozta a megálmodott számokat, eredményeket. Ez önmagában is sajnálatos, de egy ilyen betegség mellett katasztrofális, mert az anyagi tehetetlenség még jobban gúzsba kötött.
A legjobban azonban arra gondolok nagyon fájó szívvel, hogy mennyire tehetetlen voltam a gyerekem testi leépülésénél segítséget nyújtani.
Iszonyú lelki tehertétel volt (talán ez az amit soha nem fogok tudni kiheverni) a sportos, fiatal gyönyörű fiam trombózisos combjait fáslival tekergetni, a haját hátradőlve az ágyban megmosni, vagy a mankót trükkösen a hóna alá játszani, ha mosdóba akart menni.
Mentőt hívni, ha rosszabbodott az állapota, és nyugalmat erőltetve órákat ülni a "sürgősségin", ahol (ezt mindannyian tudtuk, de nem mondhattuk ki) már semmit nem tudtak tenni, hiszen túl voltunk két műtéten, két kemon, egy sugárkezelésen, és a tudatán kívül már minden szervén elhatalmasodott a kór. Nyaki nyirokcsomók, csontkinövések a vállán...
"Nő a szárnyam, anya!" mondta ferde mosollyal, és csak a háta mögött mertünk ezen sírni.
Mit tettem volna másképpen, ha ez volt a helyzet, és ezen a Jóisten (igen ő sem!!) tudott változtatni?
A testvérei kerülték, hogy ebben az állapotban lássák.
Akkor ezt nem értettem, és nehezteltem is rájuk emiatt, mert azt gondoltam, hogy minden Tibivel töltött pillanatnak örülni kell.
De már megértem, ez önvédelem volt, mert ha azokat a napokat ők is vele töltötték volna, most ők is sebzetten és tehetetlenül gondolnának vissza erre a szörnyűségre - a rák szemük előtt zajló kíméletlen testi rombolására.
Erre nem voltak felkészülve.
Erre senki nem lehet felkészülve, erre nincsen tanfolyam, és nem is lehet ilyesmire felkészülni.
Egészségügyi képzettséggel fel lehet vérteződni.Tibi szerette is ha a családból az egészségügyisek voltak "ügyeletben" mellette. És ezért szerette volna, ha bejuttatjuk egy kórházba. Az utolsó hetet ott is töltötte.
Pedig a mentősök nem akartak felmászni érte a lépcsőn az ötödik emeletre, ahonnan hordszéken vitték le.
A kórházi dolgozók és a háziorvosa emberséges igyekezete segítette abban, hogy kórházba kerülhessen.
Hiszen az egészségügynek már semmi teendője és eszköze nem volt az állapota javítására. De megkapott mindent - amúgy égési sérülteknek fenntartott vízágyat a felfekvések ellen, lélegeztető eszközöket, mosdatást és forgatást...
Mégis mit tehettem vagy tehettünk volna másképp?
Ezt most összefoglalom, magam okulására is.
Mielőtt a kórházba került egy hétre a halála előtt, sokat feküdt otthon a szobájában és rendszerint azt kérte, hogy ne zavarjuk.
Egy darabig még postolgatott a facebookon.
Amikor azt láttam, hogy már elmaradtak tőle a vélemények és megosztások, már vérzett a szívem.
Utólag derült ki a naplójában, ekkor írta a "Nem vagyok mát itt, csak egész Odaát" című versét, amit később a templomi búcsúztatásán és az újság gyászrovatában is idéztünk tőle - sokak csodálatára, hiszen olyan szép, igazi profi mű.
Amikor azt láttam, hogy már elmaradtak tőle a vélemények és megosztások, már vérzett a szívem.
Utólag derült ki a naplójában, ekkor írta a "Nem vagyok mát itt, csak egész Odaát" című versét, amit később a templomi búcsúztatásán és az újság gyászrovatában is idéztünk tőle - sokak csodálatára, hiszen olyan szép, igazi profi mű.
Fájdalomban született, mint minden igazi művészeti alkotás.
Mit tehettem volna, hogy ezek a napok ne csak csendes és reménytelen agóniában teljenek?
1. Hihetetlen, de az hiányzik a legjobban, hogy nem fújtunk szappanbuborékot!!
Ez egy kicsit légzőgyakorlat is, kicsit szenzoros motiváció, és vidám, önfeledt játék lehetett volna.
2. Több fagyit, finomságot hozhattam volna. Bár ez nehéz, mert nem volt édesszájú, és nem élvezte már az ízeket. Egy-egy finom húsleves is már kényszer volt. "Egyél, erősödj!" ez volt a jelszó és ez elvette az ételek élvezetét.
3. Társasjáték, kártyázás, új szellemi kihívások, műveltségi vetélkedők - egy testileg gúzsba kötött de szellemileg friss érteliséginek ez felemelő.
4. Versolvasás, folytatásos történetek vagy egy egész könyv (regény vagy életrajz) felolvasása. Bár ez utóbbi lehet hogy éppen azzal szembesít, ami mással megtörtént, de vele meg már nem fog?
5. Versírás, képregény vagy kollázs alkotása, képek vagdosása és vicces egymás mellé illesztése, mellé egy történet kitalálása.
6. Jó beszélgetések; okos kérdéseket kellett volna feltennem, olyan dolgokról, amiket nem kérdeztünk meg egymástól, de akkor gúzsba kötötte a gondolataimat a tehetetlenség.
Kártyákat készítenék, húznánk belőlük, és órákig beszélgetnénk!
Például:
- Mi volt életed legmegdöbbentőbb élménye?
- Mitől féltél a legjobban kisgyerekként?
- Ki volt a legjobb barátod az úvodában és mit szerettél benne?
- Mi az amit eltitkolál előlünk kiskorodban?
- Mire voltál a legbüszkébb az iskolában?
satöbbi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése